Az elmúlt évek során a pszichiátriai témájú kutatások és tudományos közlemények száma robbanásszerűen megnövekedett. Ahogy azt egy korábbi szerkesztőségi levélben olvashattuk, ilyen nagy mennyiségű eredmény követése szinte lehetetlen feladat, ezért is növekszik a meta-analízisek jelentősége.
     Szembetűnő azonban, hogy a publikált vizsgálatok nagyobb része keresztmetszeti képet ad, vagy egy rövidebb időszakról nyújt információkat. Ezért szembesülünk azzal a jelenséggel, hogy a nagy mennyiségű publikáció ellenére van néhány kérdés, melyekre rákeresve kevés hivatkozást találunk a nemzetközi publikációs adatbázisokban. Például, ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy mely antidepresszáns szedése mellett jelentkezik a legkevesebb visszaesés 20 év alatt, vagy javít-e a visszaesési rátán, ha közben kognitív pszichoterápiát is alkalmazunk, kevés találatot kapunk a Pubmed-en. 
     Feltehetünk szinte bármilyen kérdést az irodalomkutatás során, ha növelni kezdjük a vizsgálat időtartamát, a találatok száma drasztikusan esni kezd betegségtől és témától függetlenül. A jelenség magyarázata több tényezőre vezethető vissza, de alapvetően módszertani nehézségek és financiális okok állnak a háttérben. Előbbiekre jó példa, hogy hosszú idő alatt jelentősen változik a gyógyszerelés és változnak a betegségcsoportok is (DSM és BNO változásai), mely nagyban megnehezíti a végső kiértékelhetőséget. Mivel tudományos ismereteink alapvetően változnak, ezért a vizsgálat elején mért és fontosnak tartott változókról könnyen kiderülhet, hogy nem relevánsak az adott kérdésben, míg újabb ismeretek olyan változók bevonását tennék szükségessé, melyek nem kerültek bele a vizsgálati tervbe. Tovább bonyolítja a kiértékelhetőséget, hogy ilyen hosszú idő alatt a betegek egy komoly része kiesik a vizsgálatból, méghozzá sokszor pontosan a legrosszabb kimenetelű esetek, ami az eredményeket erősen torzíthatja. Végezetül érdemes még hozzátenni, hogy a vizsgálatot végző személyzet változása is befolyásolhatja az eredményeket.
     Másrészről ezek a vizsgálatok rendkívül drágák is, aminek egyenes következménye, hogy 10, 15 vagy 20 éves utánkövetéses vizsgálatot nem igazán „éri meg” végezni. A tudományos vizsgálatok jelentős részét gyógyszerkutató cégek szponzorálják, számukra kötelező a szerek rövid és középtávú biztonságosságát és hatékonyságát bizonyítani, ott minden egyes további vizit súlyos dollárokba kerül: az FDA által támasztott kritériumok a biztonságosság és hatékonyság tekintetében rendkívül szigorúak, egy-egy gyógyszer kifejlesztése ezért már így is rendkívül drága. Itt az igazán hosszútávú, 10-20 évet felölelő vizsgálatok nem jöhetnek szóba, és persze nem is elvárhatóak. A vizsgálatok másik része egyetemi kutatóhelyeken történik, ahol az eredményesség fontos mutatója a nemzetközi tudományos folyóiratokban publikált közlemény, ennek alapján tudnak a kutatóhelyek pályázni nemzeti vagy nemzetközi „grant”-okra, ezzel további működésüket fenntartani. Így aztán ha egy kutatóhely fenn akarja tartani működését, muszáj figyelnie arra, hogy a befektetett munka és pénz mihamarabb megtérüljön, a kutatásból gyorsan publikált eredmény legyen. Ebben a rendszerben 20 éves utánkövetéses vizsgálatot tervezni luxus, mely csak kevés kutatóhely számára lehetséges. 
     Milyen lehetőség adódhat mégis, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy több hosszútávú vizsgálat készüljön? A fenti helyzeten maguk a kutatóhelyek aligha tudnak változtatni, esélye egyedül talán 
a felsőoktatási intézményeknek maguknak illetve azoknak a hazai vagy külföldi központi szerveknek van, akik a pályázatokat kiírják. Nemzetközi szinten jó lehetőség lenne a már létező nagy egészségügyi adatbázisokat kutatók számára elérhetővé tenni, és olyan kutatási projekteket finanszírozni, amelyek az ezeken az adatbázisokon történő munkához a megfelelő infrastruktúrát megteremtik. További érdekes lehetőség lenne még, ha a tudományos folyóiratok kötelezővé tennék a vizsgálatok adatainak valamilyen szabványos formában való feltöltését központi adatbázisokba, mint ahogyan azt az FDA is kéri, mindez rendkívüli mértékben megkönnyítené a metaanalízisek elvégzését. Országon belül lehetséges változtatási pont azon szoftverek megváltoztatása lenne, melyeken keresztül az adatbevitel történik a mindennapi ellátás során, az itt alkalmazott fejlesztések jelentősen csökkenthetnék a hosszútávú utánkövetéses, illetve később a retrospektív vizsgálatok költségeit.
     Valójában a mindennapi betegellátás során is rengeteg adatot rögzítünk, melyek elvben felhasználhatóak lehetnének arra, hogy abból a betegségek lefolyásáról és a gyógyszerelések hosszútávú hatásairól többet megtudjunk. Sajnos jelenleg az egyetemeken használt informatikai rendszerek sem adnak alkalmas keretet tudományos adatgyűjtésre. Több probléma is van, a legalapvetőbb gond, hogy nagyon nehéz adatokat kinyerni ezekből a betegellátásra használt szoftverekből, a következő, hogy az említett rendszerek nem bővíthetőek a felhasználók által, nem tartalmaznak szabadon fejleszthető adatlapokat, melyekkel a kutatóorvos maga bővíthetné az adatbeviteli lehetőségeket. Egy ilyen rendszer használata pedig nagyságrendileg kisebb költség mellett tudna adatokat biztosítani hosszútávú elemzésekhez. 
     Mindez persze nem jelentené egyértelműen a hosszabb időszakot felölelő vizsgálatok számának növekedését, de a mindennapi betegellátás során szükséges és a tudományos célú adatrögzítés összekapcsolása talán elérhetőbbé tenné ezeket a vizsgálatokat.

Prof. Trixler Mátyás emeritus egyetemi tanár, nagyrabecsült kollégánk 2010. október 23-án, 70. életévében váratlanul elhunyt. 

Trixler professzor egyetemi tanulmányait 1965-ben fejezte be kiváló eredménnyel a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, majd a végzést követően itt teljesedett ki szakmai munkássága. Kezdetben pszichiáter és neurológus orvosként az Ideg-Elme Klinikán dolgozott, később klinikai tevékenysége egyre inkább a pszichiátria területére irányult. Iskolateremtő munkát végzett a pszichiátriai osztályok terápiás struktúrájának átalakításában. Két alkalommal nyert Humboldt ösztöndíjat, melynek során Németországban jelentős kutatómunkát végzett. Vizsgálati eredményeiből írta kandidátusi értekezését. A kandidatúra megszerzését követően oktatói-kutatói gyógyítói munkáját az egyetem Pszichiátriai Klinikáján folytatta. 1993-ban egyetemi tanári kinevezést kapott, majd ugyanezen évtől kezdve 12 éven keresztül vezette a Klinikát. Orvosként, klinikusként a betegek iránt felelősséget érezve végezte munkájat, magatartása meghatározta a klinika arculatát. 
     Emlékezve Trixler professzorra, tisztelgünk életműve előtt. Emlékezünk a formátumos emberre, a kiváló klinikusra, oktatóra, nemzetközileg is jól jegyzett kutatóra. Nem felejtjük szakmai kiállását, amikor a pszichiátria szakma önállósodásakor, az önálló identitásért, létért való – akkor éles – küzdelemben Pécsett az Ideg-Elme Klinika, a Környei Iskola egyik legjobb neurológusaként tett igen sokat. Vállalta, mindenben támogatta az akkor sok ütközést kiváltó új, saját lábára álló szakmát, a pszichiátriát, pszichoterápiát. Szakmai inspirációk és tartós barátságok alapozódtak abban az időszakban. 
     Mátyás kedélye, nyugalma, higgadtsága, igényessége, humora, műveltsége példa marad. Emlékezhetünk emberi tartására a betegséggel szemben, józan, higgadt, mértéktartó viselkedésére klinikusként, oktatóként, vezetőként a szakma válságidőszakaiban is. Mind a magyar, az angol és a német nyelvű orvosképzésben előadások és gyakorlatok tartásával is részt vett, odaadással, pontossággal, magas színvonalon. Pszichoterápiás, művészetterápiás aktivitása nevét igen széles körben tette ismertté a szűkebb orvosi szakmán túl is. Mintát adott nemzetközileg ismert kutatóként, tekintélyével képes volt munkatársait, de személyes élethelyzeteiben családtagjait és betegeit is védeni nehéz helyzetekben. Ütközések során tudott megkerülhetetlen szempontokat adni, csendes fölénnyel, de megértően és határozottan kezelni szakmai vitákat. Munkatársai, családtagjai támaszkodhattak rá, tanulni tudtak tőle, a szakmapolitikában nem tett elvtelen engedményeket. Képes volt előrelépni és visszalépni is, ha kellett. Divatirányzatokra higgadtan reagálva integrálni tudta még a sokszor nehezen elfogadható új megközelítéseket is a tradíció tapasztalataival – személyét elfogadtuk, elfogadták, hitelesnek tartották más szakmák is. Egyetemi vitákban számítottak higgadtságára, szakértelmére, jelenlétének súlyára. A genetikától a klinikumig, a forenzikus pszichiátriától a művészetterápiáig mindenhez volt hozzáértő, érdemi mondanivalója, oktatva, kutatva, és publikálva több nyelven is.
     MTA doktori fokozatot 2001-ben szerzett, nemzetközi társaságok tagja lett, számos szakmai díjat kapott, Szent-Györgyi-díjat, Oláh Gusztáv-díjat, tengerentúl a Kris-dijat. Nemzetközi és hazai szakmai társaságok tagjaként, egyetemi, klinikai vezetőként integrációra és autentikus áttekintésre volt képes, józanul látva, tartva a kompetencia-határokat. Konzultációra, bölcs tanácsaira emeritus éveiben mindig számíthattunk. 

Személyében tanítványai, munkatársai nagyformátumú orvoskollégát, kiváló oktatót vesztettek el. 
Emlékét tisztelettel és kegyelettel megőrizzük.

Background: Nowadays intravenous drug use is the main source of hepatitis C trans­mission, but only a small proportion of those who acquired infection via intravenous drug use receive antiviral treatment. Aim: to assess the barriers of access to antiviral treatment of infected intravenous drug users. Methods: A retrospective chart review was carried out in a hepatology outpatient clinic including all hepatitis C infected intravenous drug users in a 3-year period. Results: Only one-third of the infected former intravenous drug users received antiviral treatment. The main barrier to antiviral treatment was the lack of abstinence. Former intrave­nous drug users in prison or in long-term drug rehabilitation institutes were more likely to enter antiviral treatment. Conclusions: The low proportion of patients entering antiviral treatment calls the attention to further improving the pre-treatment management of this patient population. Special attention should be paid to the maintenance of abstinence. 

Keywords: antiviral treatment, barriers, drug addiction, hepatitis C infection

Background: Data on the treatment response of enduring catatonic phenomena accompanying chronic schizophrenia are few and far between. The aim of this study was to explore the therapeutic effects of add-on amineptine, a dopamine agonist antidepressant in chronic catatonia occurring in schizophrenia. Method: Fifteen subjects with DSM-IV schizophrenia presenting with persistent catatonic features underwent a 15-week, double-blind, placebo-controlled cross-over trial; they were treated for 6 weeks each with amineptine and a placebo, with a 3-week wash-out period in between. The primary outcome measures were the sum scores of the Bush-Francis Catatonia Rating Scale and the Modified Rogers Scale. Changes in other aspects of psychopathology and extrapyramidal side effects (EPS) constituted the secondary outcome measures. Results:Amineptine augmentation of antipsychotic treatment had no appreciable effect on either of the catatonia ratings. Apart from a statistically significant but clinically negligible improvement in the negative symptom scores, there were no changes in the psychopathology and EPS ratings. Conclusion: The lack of a therapeutic effect of the dopamine agonist amineptine on persistent catatonic signs and symptoms suggests that the dopamine system may not have a decisive role in the pathophysiology of chronic catatonic syndrome arising in the context of schizophrenia.

Keywords: catatonia, schizophrenia, amineptine

SSRI antiepressants have been widely used for treating depressive symptoms for more
than two decades. Despite their frequent usage, meta-analyses proved that only 20-25%
of the patients had achieved long term remission. The introduction and spreading of
dual-acting agents increased remission rate, but many of the patients with depressive
sypmtomps still suffer from the disorder due to partial pharmacotherapeutic efficacy.
Chronobiological disturbances might play an important role both in the pathophysiology
and in the ongoing symptoms of depression. Pathological alterations in the melatonergic
system may act as the first, obscure signs of the onset of depression. Agomelatine, a new
antidepressive agent may offer new possibilities in the pharmacotherapy of depression,
due to its synergistic melatonergic-serotonergic activity.

Keywords: depression, agomelatine, melatonin, melatonin receptors, 5-HT2C receptor

Trazodone is an antidepressant of the serotonin (5-HT2) antagonist and reuptake inhibitor
class, and has been considered to act as a multifunctional drug. It is generally approved
for the treatment of major depression, its efficacy is well-documented in elderly patients,
and it has been widely used for replacement of benzodiazepines or benzodiazepine-type
sleeping drugs due to its anxiolytic efficacy and sleep normalizing effect in depression.
Trazodone was further found to be clinically useful in generalized anxiety disorder, agitation of patients with dementia and organic disorders, chronic pain disorders, alcohol
and benzodiazepine dependence. Tolerability of trazodone is comparable to the novel
antidepressants. It is weight neutral and does not decrease sexual function. The introduction of trazodone to the Hungarian market may decrease the widespread use of
benzodiazepines in antidepressive treatment.

Keywords: alcohol dependence, anxiety, benzodiazepine dependence, depression,
insomnia