Talán kevésbé ismeretes, hogy azt követően, hogy Pinokkió nevelőapjával, Dzsepettó mesterrel közösen szerencsésen megmenekült a cápa bendőjéből, a Tündér igazi kisfiúvá változtatta a fabábút, mivel megmentette édesapját és jól viselkedett. Ahogy cseperedett Pinokkió és elvégezte a meseközépiskolát, úgy döntött, hogy egy helyi hiányszakmát választ, és pszichiáter lesz nagykorában. Pályaválasztásában valószínűleg jelentősen befolyásolhatta az a Carlo Collodi könyvében is említett kora gyermekkori traumatikus élménye, hogy miután nem hallgatott a Szóló Tücsökre és nem ment haza időben, bizonyos gyilkosok felakasztották őt a Vörös Rák fogadónál. Még szerencse, hogy a Kék Hajú Lányka megmentette szegény Pinokkió életét, hiszen három orvost is hivatott hozzá, hogy megtudja él-e, hal-e? A három bölcs orvos természetesen nem értett egyet, és így nem is tudta eldönteni, hogy Pinokkió él, vagy esetleg meghalt. Mindenesetre azt javasolták a Tündérnek, hogy szedessen vele orvosságot. A bábu azonban „csökkent terápiahűséggel” reagált a javaslatra és már kezdettől fogva nem akarta a javasolt gyógyszereket beszedni. De elég is a múltból, azaz Pinokkió orvossá válásának motivációs tényezőiből, fordítsuk inkább figyelmünk hősünk felnőttkori sorsára, azaz arra, hogy milyen kalandok érték őt gyakorló pszichiáterként.
     Pinokkió doktor rezidensi évei letöltése után lelkes, szorgalmas szakorvoshoz illően folyamatosan segítette betegeit, akik többnyire korábbi falubeli ismerősei közül kerültek ki. Itt volt például Rézorr mester, aki még fadarab formájában találta meg őt és most alkoholfogyasztási problémái miatt fordult Pinokkió doktorhoz. De betegei közé tartozott maga Dzsepettó is, azaz nevelőapja, akinél az idő múlásával a vascularis demencia diagnózisát állapította meg. Szóló Tücsök urat pedig korábban kényszerbetegséggel, majd egy sajnálatos baleset után – fakalapáccsal fejbeverték – organikus pszichoszindrómával kezelte. Kevésbé népszerű betegei közé tartozott Róka és Kandúr úr, akiknél disszociális személyiségvonásokat vélt felismerni. Örökké pajkos, soha fel nem növő barátja, Kanóc pedig figyelemzavar, hiperaktivitás felnőttkori problémáival járt kezelésre hozzá.
     A lelkiismeretes Pinokkió doktornak munkája során azonban egyre több problémája jelentkezett az orra méreteivel. Azt vette észre ugyanis, hogy ha igyekezett megfelelni Meseország egészségügyi rendelkezéseinek és Meseország mesés társadalombiztosítási szabályainak, akkor folyamatosan nőtt az orra. Azaz, ahhoz hogy betegeinek bizonyos gyógyszereket fel tudjon írni, vagy javasolni tudjon, olyan diagnózisokat kellett adnia Meseország társadalombiztosítási szabályai szerint, amelyek azonnali orrnyúlást garantáltak számára. Az is előfordult néha, hogy betegei közül pszichiátriai osztályra kellett felvenni némelyiket. Ezekben az esetekben is szinte biztos lehetett abban, hogy ismételten növekszik az orra, hiszen az ápolási napokhoz kellett diagnózisokat választania, és vica-versa. De az is előfordult, és ez is az orra rovására ment, hogy csak addig tarthatta betegeit az osztályon, amíg Meseország ápolási napjai engedték. Ennek megfelelően Pinokkió doktor orra csak nőtt és nőtt, 
és hősünk nem igazán értette, hogyan változtathatna helyzetén. Tudta, hogy ha nem követi Meseország egészségügyi szabályait, a hatóságok „orrolnak” meg rá, ha pedig követi a szabályokat, akkor a betegei vághatják orrba, mert nem igazán érzik, hogy segítene rajtuk. A buridiáni dilemma miatt lógatta is az orrát Pinokkió doktor éppen eleget.  
     Főnöke látta helyzetét (odafigyelt rá, hiszen más osztályos orvosa nem is volt) és mélyen átérezte Pinokkió doktor szomorúságát, ezért arra gondolt, hogy megpróbálja felvidítani. Kezdetben a Mesekamara segítségével közvetített Óperenciás tengeren túli pszichiáter állásajánlatokat mutatott neki kacsalábon forgó házakkal és királykisasszonyokkal. Később úgy próbált sikerélményt adni kedvenc szakorvosának, hogy arra kérte, írjon egy rangos tudományos közleményt a Neuropszichopharmacologia Hungaricába saját farmakoterápiás tapasztalatairól. Nagyon megörült Pinokkió doktor, hogy végre megmutathatja Dzsepettó papának, illetve kollégáinak Meseországban és az Óperenciás tengeren túl is, hogy milyen ügyesen kezeli betegeit. Fogta és belevetette magát számítógépes adatbázisába és teljesen megfeledkezett azóta is riasztó mértékben növekedő orráról. Lelkesen kezdte elemezni Meseország társadalombiztosítása szerint nyilvántartott betegei adatait, de közben rájött, hogy abba kell hagynia ezt a munkát is, mert már nem fért be a dolgozószobájába az orrától. Sem farmakoepidemiológiai, sem nyomonkövetéses naturalisztikus terápiás hatásvizsgálatokat, de még szindromatológiai alcsoport elemzéseket sem tudott végezni. Sőt, még farmakogenomikai vizsgálatokra és epigenetikai hatáselemzésekre sem tudta felhasználni varázslatos mennyiségű mese-társadalombiztosítási adatait, mert a számok sehogy sem stimmeltek és nem tükrözték az általa ismert valóságot. Így nem meglepő, hogy minden elemzési kísérletének csak ismételt orrnövekedés lett az eredménye. A végén már ott tartott, hogy már a számítógépének az orra is nőni kezdett. Pinokkió doktor ekkor aztán fogta magát és abbahagyta a tudományoskodást. Megfogadta, hogy többé nem üti bele az orrát ilyen dolgokba és nem hogy a Neuropszichopharmacologia Hungaricába, de még a New Disneyland Journal of Medicine-be sem fog egy árva kukkot sem közölni. Elhatározása főnökét is igen elszomorította, akinek ambíciói a mesetudományok nagydoktora cím megszerzéséről ezáltal köddé váltak, és már csak az aranyhallal, mint médiummal folytatott, három kívánságos, parapszichológiai kísérleteinek publikálásában reménykedhetett. 
     Természetesen mindannyian tudjuk, hogy Pinokkió doktor története csak mese és ilyen, validitási problémákkal küszködő egészségügyi nyilvántartás csak Meseországban létezhet. Nekünk szerencsére nincsen szükségünk Tündérekre, hogy segítsenek orrunk megrövidítésében… és a Neuropszichopharmacologia Hungaricában is folyamatosan jelennek meg hazai egészségügyi adatbázisokra támaszkodó klinikai farmakológiai elemzések. Vagy talán nem?

Background: Although we have several self-report instruments available to assess depression, they yield a composite score and thus do not allow for the differential examination of major symptom clusters associated with depression. However, such an instrument would be a useful tool in subtyping depression and selecting the most appropriate pharmacotherapy for each patient. The neurocircuitry theory describes the biochemical and neuroanatomic background associated with the major symptoms of depression. Based on the neurocircuitry theory, our team has developed a new instrument, the Depression Profile, to selectively assess depressive symptom clusters associated with different neurotransmitter systems and neuroanatomic structures. The aim of our study was to investigate the psychometric characteristics of Depression Profile. Methods: 339 patients consecutively admitted with DSM-IV major depression in our hospital completed the Depression Profile in the first two weeks of their hospitalisation. 81 patients in an adult outpatient unit also completed the Zung Self-rating Depression Scale. Internal consistency of Depression Profile was tested with item analysis. The external validity of Depression Profile against the Zung Self-rating Depression Scale was tested using Pearson correlations. Results: The internal consistency of Depression Profile proved to be excellent. The Cronbach alpha values of the scales met the expectable minimum level derived from the number of items in the scales. In testing for convergent validity, all Pearson correlation coefficients between Depression profile subscales and the Zung Self-rating Depression Scale were significant and moderate to high which indicates the good external validity of our instrument. Discussion: The initial psychometric evaluation of Depression Profile indicates that our instrument has good reliability and internal and external validity. The instrument also proved to be useful in clinical work to aid the choice of medications and determine the subtype of depressive episodes. Further studies, possibly with biochemical and neuroimaging methodology are needed to validate the 9 main symptom clusters of the Depression Profile subscales with respect to their neuroanatomical and neurochemical bases. 

Keywords: depression, psychometric validation, depressive symptoms, neurocircuitry theory

Keywords: 5-HTTLPR, gene-environment interaction, threatening life events, cannabinoid receptor, affective disorders

This case report presents two female bipolar patients, suffering from their disorders
for several years, who are now on prophylactic aripiprazole therapy. Previously given
drugs were ineffective and/or caused side effects, so the therapy had to be changed.
The patients are now on aripiprazole for two years without any affective episodes, their
functioning is appropriate and there has been no need for hospitalization. The condition
of the first patient has been balanced by aripiprazole-venlafaxine combination therapy.
The second patient was first prescribed aripiprazole and lithium, but because of its side
effect (hypothyreosis), lithium has been stopped after six months, so she is on aripiprazole monotherapy for one and a half year. The initial dose of aripiprazole was 15 and
30 mg for the two patients, which caused extrapyramidal side effects, disappearing after
changing to a maintenance dose of 7.5 mg. Unfortunately at present no specific clinical
or biological markers are available for clinicians to guide their choice of medications.
The two cases presented raises attention not only to the success of aripiprazole prophylactic treatment, but also to several factors which in the future may aide the clinician in
choosing the adequate pharmacological agent (gender, bipolar I disorder, psychotic mixed
episodes, partial remission during interepisodes, effectiveness of low dose aripiprazole).

Keywords: aripiprazole, bipolar disorder, prophylactic therapy

Introduction: Successful aripiprazole treatment of catatonia was reported in some recent
case reports. Method: Review of the literature and three case reports. Results: In the
presented cases it was demonstrated that aripiprazole was effective in the treatment of
catatonia in patients with schizophrenia, major depression or brief psychotic disorder.
Conclusion: Besides benzodiazepines and electroconvulsive therapy, aripiprazole might be
an alternative treatment for catatonia, however randomized controlled trials are required
to prove the effectiveness of aripiprazole in patients with catatonia.

Keywords: aripiprazole, catatonia, case report