Ötven éven át tartó lendületes progressziót tudhat maga mögött a pszichofarmakológia. Felfedezései alapjaiban alakították át a pszichiátria elméletét és gyakorlatát, és sokat lendítettek az idegtudományok fejlődésén is. Az utóbbi évben azonban olyan jelek mutatkoznak szakmánkban, amelyek arra ösztökélnek bennünket, hogy nézzünk szembe az elmúlt fél évszázad tanulságaival, és vegyük fontolóra azt, hogy hogyan legyen tovább.

Kezdetek óta hangoztatott kifogás a pszichiátriai praxis kemikálázása. Az SSRI-k elterjedt alkalmazását követően társult ehhez az a vád, miszerint ipari nyomásra a pszichiáter diagnózisokat gyárt, normális viselkedéseket patologizál. Megfigyelhető, hogy az ilyen vádak leginkább „kívülről”, legjobb esetben a szakma perifériájáról jönnek, és a pszichiáterek zömének inkompetenciáját feltételezik (értsd: a Nagy Farma gyártja a diagnózisokat és nem a klinikusok). Ismételten áll elő az a helyzet, hogy a pszichiátriát a kívülállók tudják jobban, és mintegy „beszólnak a pályára”. Kétségkívül, ahol van presszúra, ott van tendencia az elhajlásra, de nem szabad túláltalánosítani, mert szakmánk sem nem puha fém, sem nem lágy agyag, hanem egészséges adaptációra képes “élő közeg”. Minden szakmában, minden magas pozícióban találni befolyásolható, megvásárolható képviselőket, a pszichiátria nem különb, nem is rosszabb. Legfeljebb azért vetülhet rá több árnyék, mert lényegéből fakadóan (elvégre a Természet legkomplexebb „jelenségével” foglalkozik) önbizonytalanabb az orvostudomány többi ágához képest.

Ezek a nem elhanyagolható gondok az elmúlt évben más irányból fokozódtak. A gyógyszeripar pszichofarmakológiával foglalkozó ágában nemrég figyelemre méltó és aggasztó változás történt. 
Az említésre kerülő eset független a magyarországi gyógyszerpolitikától, bár ez inkább ráadás, és nem javít a világpiacon kialakulóban levő helyzeten. Arról van szó, hogy két ipari világklasszis, az AstraZeneca 
és a GlaxoSmithKline drasztikusan csökkentette részvételét az új pszichofarmakonok fejlesztésében és több nagy cég is hasonló struktúraváltást tervez. Ezeken a hasábokon megjelent szerkesztői levélben „Se velük, se nélkülük…” címen írtunk korábban a gyógyszeripar és a klinikai pszichofarmakológia viszonyáról (NPH 6:61-62, 2004). Az említett kettősségből most inkább a „nélkülük”-kel kell szembenéznünk. Ez jó hír lehet az antipszichiátria híveinek, de nem bíztató a mentális zavarban szenvedők és családtagjaik, valamint gondviselőik számára. Egyik oldalon igaz ugyan, hogy a jelenlegi gyógyszerek sok kívánnivalót vonnak maguk után, és az új szerek kifejlesztése körülményes is, költséges is, de ezekre a problémákra konstruktív hozzáállás szükséges válasz gyanánt.

„A legnagyobb probléma mégsem a két nagy cég kivonulása” – mondja Thomas Insel. „Inkább az, ami a gyógyszerfejlesztés terén történik. Kevés az új molekula, kevés az új ötlet, így a remény is kevés a mentális problémák eredményesebb kezelésére.” David Nutt és Guy Goodwin a helyzetet ismertetve kiemelte, hogy a medicina többi ágához képest a pszichiátriában alkalmazott szerek kifejlesztése jóval kockázatosabb a gyógyszeripar számára. Több okát látják ennek. Az egyik a pszichiátriai mérőskálák szubjektivitása, nagyobb variábilitása, szemben a szomatikus állapotok mutatóinak jobb objektiválhatóságával. A másik tényező az állatmodellek koncepciós bizonytalansága. David Sheehan szerint a pontozóskálák nagy interrater és vizsgálóhely közötti varianciája jelentős rizikófaktora a klinikai pszichofarmakológia II. és III. fázisú vizsgálatainak. Megoldásként az értékelések központosítását szorgalmazza.

Az ipari érdeklődés csökkenését súlyosbítja az a tény, hogy a jótékonysági szervezetek jóval kevesebbet adományoznak a mentális zavarok kezelésének kutatására, mint a daganatos betegségek vagy a HIV fertőzés vizsgálataira. Több kívülről jövő támogatásra és innovációra lenne szükség. Ennek akadálya lehet a pszichiátria marginalizálása és betegeinek stigmatizációja. Az ipar által szponzorált és klinikai vizsgálók által kezdeményezett kutatások közötti egészséges egyensúlyra mindig is szükség volt és az igény továbbra is fennáll. Így lehetne minimalizálni a ’me, too’ hasonmás szerekre orientált kutatásokat és azt követő marketing dömpinget. Ellenben, a szakmából induló innovációs törekvéseket – amelyek kivétel nélkül ott voltak a kezdeti nagy felfedezésekkor – szabályozók nehezítik. Ilyen pl. túlreagálás az off-label alkalmazások ellen, vagy a helyi etikai bizottságok háttérbe szorítása – egyik sem idegen a hazai viszonyok között. A növényi hatóanyagot tartalmazó készítmények újkeletű uniós szabályozása a tőkeerős ipari cégeknek kedvez, amelyek jelentős képviselői éppen kivonulóban vannak. Ha az ipari megközelítések csökkenésére kell számítanunk, akkor talán ne zárjunk jobban az alternatív irányok felé!

Az érdeklődés lanyhulása már a tudományos tevékenységben is megmutatkozik. Az elmúlt évben a British Journal of Clinical Pharmacology mindössze öt publikációt közölt a klinikai pszichofarmakológia területén és egyik közlemény sem új farmakon kipróbálásával foglalkozott. Az American Society for Clinical Pharmacology and Therapeutics 2011. évi konferenciájának 300 közleményéből csak 13-nak volt pszichofarmakológiai vonatkozása és szintén egyik sem szólt új farmakonról. A Collegium Internationale Neuro-Psychopharmacologicum konferenciáján 2010-ben 870 prezentációból nyolc volt pszichofarmakológiai hátterű, és abból négy tárgyalt új hatásmechanizmust.

Kiutat keresni több irányból érdemes. Új pszichiátriai mérőskálák szükségesek. Az interjúk pontozása megbízhatóbb lenne, ha videofelvételek központi kiértékelésén alapulna (ahogy a laboratóriumi méréseket és az EKG-ék elemzését is központosították már). Az European College of Neuropsychopharmacology egy nemzetközi drogbank létrehozását szorgalmazza. Azok a cégek, amelyek lemondanak egy szer további fejlesztéséről, azt a bankon keresztül a kutatók rendelkezésére bocsáthatják. Továbbá a népi gyógyászat, az etnofarmakológia és alternatív medicina információs bázisát nem ignorálni kell, hanem célzott vizsgálatok tárgyává tenni; gyakorlatának csak a vadhajtásaival szemben kellene fellépni, és nem az egész jelenséget exkommunikálni. Az integratív törekvések és a diverzitás-faktor növelése mögött van az igazi evolúciós potenciál.

Nincs a gyógyszerfelírásnak és -szedésnek adekvát, realizált kultúrája. A farmakoterapeutának volna mit tanulnia a pszichoterapeutától. Ami a gyógyszerszedést illeti, annak nem is volt kiforrott kultúrája, amennyiben csak a pszichofarmakológia történetére fókuszálunk. Nem sokat törődünk azzal (sem a beteg, sem az orvos) hogy pácienseink milyen körülmények között, milyen hozzáállással szedik gyógyszereiket. Pedig a set és setting minden pszichofarmakon esetében fontos tényező. A természeti népek ezzel inkább tisztában vannak, és medicináikra nagy reverenciával tekintenek, mintegy szakramentumként (mégsem csodaszerként) kezelik azokat. A placebohatás mellett van nocebo hatás is. A pszichotrop szerek szedése stigma, sőt egyre publikusabb a velük szemben támasztott kétely (ma már a „svájci” sem csoda). Talán ez áll a „nagy öregek” azon megfigyeléseinek hátterében, miszerint régebben a gyógyszerek mintha jobban hatottak volna…

„Az öregedés etapokban jön” – tartja a szólás-mondás. Nos, a megújulásnak nem így kellene, hanem folyamatosan. Ám ha csak etapokban jön, talán az se baj, csak jöjjön végre.

Frecska Ede és Móré E. Csaba

Marijuana (cannabis) is the most commonly abused drug by adolescents and young adults and
also by people with schizophrenia or other psychotic disorders. An increasing number of studies
suggest that regular cannabis users can show psychotic episodes similar to schizophrenic
disorders but it still unclear if cannabis induced psychotic disorder is a distinct entity requiring
special therapy or regular cannabis use consequently leads to schizophrenia. Therefore,
we retrospectively compared psychotic patients with and without cannabis use by clinical
profile. Clinical data of 85 patients with schizophrenia spectrum disorder were analyzed
retrospectively. Cannabis use was not reported by 43 persons (Cnbs0subgroup) and 42
patients used regularly cannabis during at least 1 year (Cnbs1subgroup). Clinical data were
collected from electronic medical documentation of patients concerning anamnesis, family
history, socio-demographic condition, symptoms and psychiatric state, acute and long-term
therapies. Men were over-represented in the cannabis abuser group while mean age was
lower among them compared to the Cnbs0 subgroup. Prevalence of suicidal attempts was
increased in men without cannabis use. Patients without cannabis use spent more time in
hospital and smoking was more frequent among them. Positive and negative symptoms and
family history did not differ significantly between the two subgroups. Dosage, intensity and
length of pharmacotherapy was different between the two subgroups. These results revealed
that certain clinical aspects were different in case of cannabis-related schizophrenia spectrum
disorder compared to schizophrenia.

(Neuropsychopharmacol Hung 2011; 13(3): 127-138; doi: 10.5706/nph201109001)

Keywords: cannabis, schizophrenia, pharmacotherapy

Damage to and functional alteration of structures responsible for synaptic plasticity correlate
with memory loss and cognitive decline in Alzheimer’s disease. The results of recent research
in the pathomechanism of Alzheimer’s disease emphasize the significance of cytoskeletal
changes. The changes in actin dynamics and its regulation by actin-binding proteins have been
proven in Alzheimer’s disease, which may have a key role in the conformation and alteration of
synapses and dendritic spines. The most important proteins in the regulation of actin dynamics
are ADF/cofilin, kinases and drebrin. In this review, we summarize the physiological functions
and complex regulation of these cytoskeletal proteins and their alterations in Alzheimer’s
disease. Additionally, the effects of some psychopharmacons on the actin cytoskeleton and
cytoskeletal changes induced by stress are also summarized.

(Neuropsychopharmacol Hung 2011; 13(3): 163-171; doi: 10.5706/nph201109005)

Keywords: Alzheimer’s disease, cytoskeleton, synaptic plasticity, actin, cofilin, drebrin