Napjaink pszichiáterei megértették, hogy a neurofarmakológia a pszichiátria és a pszichofarmakológia egyik alaptudománya, mely sajátos hídként funkcionál a pszichotrop szerek hatásmechanizmusa és klinikai javallatok között. A pszichofarmakoterápia egyik fő kérdésének fókuszában az áll, hogy miért kapunk eltérő terápiás választ ugyanazon betegségcsoportban alkalmazott ugyanazon gyógyszerre. Ahelyett, hogy pszichopatológiai kutatásokat végeznénk és a pszichiátriai nozológiát újraértékelnénk, a farmakológiailag heterogén populációban kapott terápiás hatékonyság bizonyítására statisztikai módszerek fejlesztését erőltetjük. A konszenzus alapú klasszifikációk (DSM és BNO rendszerek) és a különböző pszichiátriai becslőskálák használata a pszichiátriai szerek fejlődésében „félkész” (de nem hatástalan!) termékek előállításához vezetett, melyek válogatás nélkül kerülnek felírásra. Az egyközpontú klinikai vizsgálatok multicentrikus, központilag koordinált vizsgálatokká válása pedig létrehozta azt a helyzetet, mely által a farmakoterápia oktatása a gyógyszergyártók kontrollja alá került. 1980-ban a DSM-III, majd 1994-ben a DSM-IV-TM bevezetése szenzitív skálák segítségével lehetővé tették a terápiás hatás bizonyos fokú demonstrációját, de mára kiderült, hogy gátolják az interdiszciplináris fejlődést. A DSM V pár év múlva történő bevezetése sem kecsegtet több sikerrel, ugyanis a molekuláris medicina rohamléptű fejlődésével nem képes lépést tartani és nem képes értelmezni eredményeit. Bár neurobiológiailag orientált klasszifikációs rendszerré próbálják fejleszteni, az utóbbi 30 évben elvesztett nozológiai finomságokat nem sikerült megtalálni. 
     A klinikai gyógyszervizsgálatok heterogén populációban történnek szkizofréniában, a réginek mondott nomenklatúra szerint például hebefrén, paranoid, kataton, vagy szisztémás, nem-szisztémás kórformákat vizsgálnak együtt, vagy ún. study populációkat vonnak be, és utána nem értjük, vajon miért van jelentős mértékű placebo válasz. Ugyanez a helyzet a depresszió kutatásban, klinikailag nyilvánvalóan különálló fenotípusokat kezelnek egy szerrel, és az arra adott terápiás válaszkészséget értékelik, például a paranoid depressziót a vitalisan lehangolt, érzelmileg nem rezonábilis formával és/vagy az iteratív panaszkodó-szorongó, szegényes tematikájú depressziót a hipochondriás formával vetik össze, majd bonyolult  statisztikákkal értékelik a sok esetben szerény farmakológiai válaszokat.A pszichotrop hatást a pszichiátriai betegségben a szer agyi struktúrákon kifejtett hatásmódja szerint értékelik. A jelenlegi neuropszichofarmakológiai kutatások részben az előbb említettek miatt pusztán a nemkívánatos hatások terén adnak releváns visszajelzést a gyártók felé, mivel a pszichotrop szerek hatását farmakológiailag heterogén populáción vizsgálják. 
     A mai gyógyszermarketing célja, hogy a pszichotrop szereket minél szélesebb populációban értékesíthessék, ezért az oktatás egyik fő feladata az lenne, hogy megértesse, ne használják a pszichiátriai szereket válogatás nélkül minden esetben.
     Az oktatás leválasztása a marketingről, a pszichés zavarok terápiás válaszkészséget mutató formáinak identifikálása és a pszichotrop szerek terápiás profiljának felvázolása egy új klasszifikációs módszer, az „Összetett Diagnosztikai Kiértékelő Rendszer” (CODE) segítségével válhat lehetővé. A famakológiailag valid pszichiátriai nozológia fejlesztése alapul szolgálhat annak a módszertannak kidolgozásához, melyet ún. nozológiai homotípusokon alapuló „nozológiai mátrixnak” nevezünk. 
     A nozológiai homotípusok a mentális betegségek elemi egységei, és a nozológiai mátrixban olyan pozíciót töltenek be, mint a nozológiai organizációs alapelvek: 1. totalitás 2. lefolyás és kimenetel 3. polaritás. A nozológiai homotípusok tehát homogénebb populációt jelölnek ki, mint a jelenlegi diagnosztikai rendszerekkel azonosítható bármely betegpopuláció. A pszichotropok az agyi szignáltranszdukcióra és a kórkép lefolyására gyakorolt hatásuk alapján definiálhatók, melyek molekuláris genetikai és agyi képalkotó vizsgálatokkal kiegészülve és a nozológiai mátrix alkalmazásával klinikai eredményekké alakíthatók. 
     A pszichofarmakológiai kutatásokban és a racionális farmakoterápiában új perspektíva nyílhat egy Összetett Diagnosztikai Kiértékelő Rendszer és a nozológiai mátrix használatával, alkalmazásukkal relevánsabb klinikai visszajelzéseket kapna a gyógyszeripar, így lehetővé válna, hogy szelektívebb és személyre szabottabb szereket fejlesszenek ki a mentális betegségek gyógyítására.

Introduction: Disturbances of perception play a considerable role in depressed patients’ symptoms. These symptoms are mostly secondary in the daily practice, however, the disturbances of perception of a mild degree lead to cognitive distortions, and they make the recognition of the depression significantly more difficult. Purpose:  To review several systems of diagnostic criteria, five developed in Europe, ten in the area of the United Kingdom, five in the United States and five other diagnostic systems with respect to the kind of significance they ascribe to the disturbances of perception in the presence of the depression. Results: The author establishes that the diagnostic systems examined in case of the patients suffering from depression ascribe different significances to the disturbances of perception despite the fact that all depressed patients suffer from these symptoms. In case of the 23 examined disturbances of perception, out of the 25 systems 20 ascribe significance to fewer than ten symptoms, 11 systems ascribe significance to five or fewer symptoms. In the process of the simplification of the diagnostic systems these symptoms do not obtain emphasis, which makes the establishment of the accurate diagnosis difficult. The author emphasizes that in the background of disturbances of perception the detection of the misshapen reality hides, from which the patients suffer the most. Out of the examined diagnostic systems the European and the complex diagnostic systems ascribe a more considerable emphasis to the disturbances of perception. In Kielholz’s system there are 14, while in the CODE system there are 19 kinds of disturbances of perception. Conclusion: The author establishes that the disturbances of perception and the symptoms developed by the consequences of the disturbances of perception have a greater significance in patients suffering from depressive disorders than it is known in the common knowledge. In fact most of the psychiatric signs and symptoms may be attributable to some kind of disturbance of perception. Out of the examined diagnostic systems Paul Kielholz’s and Thomas Ban’s complex diagnostic system, the CODE-DD takes the significance of the disturbances of perception into consideration in the largest degree. It is necessary to keep in mind that patients suffering from depression with disturbances of perception also present have difficulty in recovery. In the process of the simplification of the diagnostic systems these symptoms may evade the doctors’ attention making the recognition of the illness more difficult and weaken the efficiency of the therapy. It would be justified to indicate the disturbances of perception as a diagnostic criterion in the ICD-11 and in the DSM-V among the illnesses related to depression. Paying attention to the disturbances of perception may transform the system of psychiatric classifications and the research of psychiatric illnesses not only in case of affective disorders but also in case of psychoses. Especially the genetic research concerning the disturbances of perception may support the objective judgement of the psychiatric disorders, its biological tenability could stabilize the situation of psychiatry among medical sciences.

Keywords: disturbance of perception, symptoms, signs, depressive disorders, diagnostic systems.