2005. szeptember, VII. évfolyam 3. szám

A „kitartás” mint lehetséges endofenotípus a pszichogenetikában

Székely Anna, Rónai Zsolt, Sasvári-Székely Mária

Absztrakt

Az emberi tulajdonságok örökölhetõsége ikervizsgálatok alapján esetenként jól ismert. Annak feltárása azonban csak napjainkban kezdõdött meg, hogy konkrétan hol helyezkednek el az adott tulajdonságot átörökítõ génszekvenciák a humán genomban. A humán fenom projekt az emberi fenotípus kvantitatív leírását tûzte ki célul olyan „endofenotípusok” felhasználásával, melyek meghatározott öröklött komponenssel rendelkeznek, valamint interkulturálisan standardizált objektív módszerekkel mérhetõk. Korábbi vizsgálataink eredménye szerint a dopamin D4-es gén kódoló régiójában található VNTR 7-es típusú változatát hordozó férfiak alacsonyabb „kitartással” jellemezték magukat. Ezzel összhangban a figyelemhiányos hiperaktivitási zavarban (ADHD) szenvedõ gyerekek kérdõíves és klinikai vizsgálatában azt tapasztaltuk, hogy a „kitartás” temperamentum vonás jól kimutathatóan asszociálódik a DRD4-VNTR 7-es formájához. Ezekbõl az eredményekbõl kiindulva fogalmazódott meg az igény objektív, nem önbeszámolón alapuló viselkedéses jegyek mérésére, amelyek endofenotípusként használhatók a genetikai asszociációelemzésekben. A „kitartás” dimenziót jellemzõ mérõszám lehet például egy hosszan tartó, fókuszált figyelmet igénylõ feladatban produkált átlagos válaszsebesség. Ezt a hipotézist 35 személy vizsgálatával teszteltük, akik a TCI kérdõív kitöltése mellett részt vettek egy hosszan tartó, fókuszált figyelmet igénylõ számítógépes reakcióidõ vizsgálatban. A személyektõl nem-invazív technikával DNS mintát vettünk, melybõl meghatároztuk a kandidáns DRD4-VNTR profilt. A kérdõíves eredmények elemzése igazolta a „kitartás” temperamentum dimenzió és a DRD4-VNTR 7-es allél korábban leírt asszociációját. A reakcióidõ egyéni különbségeit genetikai csoportok kialakításával teszteltük, melynek eredménye alapján a 7-es típusú allélt hordozó személyek reakciói szignifikánsan lassabbak és variábilisabbak voltak, mint azoké, akinél nem volt meg ez az allélváltozat. A vizsgálat kérdõíves és viselkedéses eredményei alapján a „kitartás” dimenzió a pszichológiai, illetve pszichiátriai genetika egy lehetséges endofenotípusa.

KULCSSZAVAK: genetikai asszociációvizsgálatok, endofenotípus, temperamentum és karakter kérdõív, kitartás személyiségvonás, reakcióidõ, dopamin D4 receptor polimorfizmus

Absztrakt

Jelen összefoglaló célja a triciklusos szerek és az elsõ generációs SSRI-k, a kettõshatású (szerotonerg és noradrenerg) venlafaxin illetve a mirtazapin és az SSRI-k valamint az escitalopram más SSRI-kkel illetve venlafaxinnal történt összehasonlító klinikai vizsgálatainak áttekintése, a hatékonyság és tolerálhatóság hatásmechanizmussal való összefüggéseinek elemzése. A klinikai adatok arra utalnak, hogy a többszörös hatásmechanizmus valóban javíthatja a hatékonyságot, ugyanakkor a többféle neurotranszmitterre ható szereknél a mellékhatások valószínûsége is növekszik. A fejlesztés új lehetõségét jelenti a néhány éve forgalomba került escitalopram molekula, amely jelenleg egyedülálló módon, kettõs támadásponttal hat a szerotonerg transzmisszióra, melynek révén a hatékonyság úgy fokozható, hogy közben a szelektivitásból fakadó kedvezõ mellékhatás-profil is megmarad. A klinikai vizsgálatok alapján az escitalopram az elsõ generációs SSRI-knél kedvezõbb hatékonyságot, gyorsabb hatáskezdetet, magasabb remissziós arányt eredményez. Az escitaloprammal elérhetõ remissziós arány a venlafaxinéval legalább megegyezõ, ugyanakkor az escitalopram annál gyorsabb hatáskezdetet, gyorsabban kialakuló tartós remissziót és jobb tolerálhatóságot mutat. Az escitalopram kedvezõ klinikai hatékonysági adatainak hátterében a szerotonin transzporter fehérjén megvalósuló egyedülálló kettõs szerotonerg hatása állhat.

KULCSSZAVAK: TCA, elsõ generációs SSRI, kettõs hatású szerek, escitalopram, hatásmechanizmus, kettõs szerotonerg hatás

A D4 dopamin receptor génhatása a 6 éves kori viselkedési problémákra

Birkás Emma1, Lakatos Krisztina1, Nemoda Zsófia2, Ney Krisztina1, Tóth Ildikó1, Novák Alexa1, Sasvári-Székely Mária2, Gervai Judit1

Absztrakt

A D4 dopamin receptor (DRD4) gén exon 3 polimorfizmusának 7-szeres ismétlõdése megnöveli a figyelemhiányos/hiperaktivitás szindróma kockázatát, de találtak kapcsolatot a Gyermekviselkedési Kérdõív agresszivitás skálájával is nem-klinikai mintán 4 éves korban. Vizsgálatunkban feltételeztük, hogy a 7-szeres ismétlõdés jelenlétében magasabb figyelmi és externalizáló (agresszív és szabályszegõ magatartási) problémát találunk 6 éves korban, továbbá, hogy a DRD4 genotípus és viselkedési problémák kapcsolatát az egy éves kori temperamentum befolyásolhatja. A temperamentum mérésére egy éves korban a Rothbart-féle Csecsemõ Viselkedési Kérdõívet, a viselkedési problémák mérésére 6 éves korban az Achenbach-féle Gyermekviselkedési Kérdõívet alkalmaztuk. A jelen vizsgálatban 88 gyermek (51 fiú, 35 lány) adatait elemeztük. A DRD4 genotípus megállapítása szájnyálkahártya mintából történt. A viselkedési problémák elemzésekor szignifikáns többváltozós nem és DRD4 genotípus fõhatásokat találtunk. Fiúk több figyelmi és externalizáló problémát mutattak illetve a 7-szeres ismétlõdés hiányában magasabb externalizáló és internalizáló viselkedést találtunk. A hatások az egy éves temperamentum jellemzõk kontrollálása után is szignifikánsak maradtak. A kvantitatív mérõeszközt alkalmazva eredményeink nem támasztják alá, hogy a 7-szeres ismétlõdés jelenlétében magasabb a figyelmi és externalizáló problémák szintje. Éppen ellenkezõleg, a 7-szeres ismétlõdésû allél hiányában tapasztaltunk több problémát. További vizsgálatok szükségesek, lehetõleg környezeti rizikótényezõk bevonásával, hogy tisztázhassuk a DRD4 genotípus szerepét az externalizáló viselkedés kialakulásában.

KULCSSZAVAK: dopamin, genetikai rizikófaktorok, asszociáció analízis, viselkedési problémák

Absztrakt

A második generációs antipszichotikumok gyakori mellékhatása az elhízás és a cukorbetegség. Vizsgálatunk során a ghrelin (RIA), resistin és a TNF- (ELISA) szerepét tanulmányoztuk második generációs antipszichotikumokkal (clozapin, olanzapin, risperidon, quetiapin, 15 beteg csoportonként) kezelt betegekben (n=60) a testsúlygyarapodás és az inzulin-rezisztencia kialakulásában (éhomi plazma inzulin szint, ELISA, és HOMA indexek számítása). Egy éves kezelés után a betegek 80%-a túlsúlyos illetve elhízott lett (BMI>27/30 kg/m2), és 35%-ban alakult ki szénhidrát anyagcsere zavar (n=21/60), csökkent glukóz tolerancia (13/60) vagy diabetes (8/60). Az éhomi ghrelin (1,3±0,6 ng/ml), resistin (9,8± 3,7 ng/ml), TNF- (5,8±1,7 pg/ml), inzulin (10,4± 7,6 U/ml), HOMA A index (2,5±1,8), HOMA B index (133±62,5%) szignifikánsan magsabb volt a betegcsoportban, mint egészséges, nemben és korban illesztett referens egyénekben. Szignifikáns pozitív korreláció volt megfigyelhetõ a resistin, TNF- , az inzulin és a HOMA A index között, és szignifikáns negatív összefüggés mutatkozott ezen paraméterek és a ghrelin szintek között. A magas éhomi ghrelin szint orexigén hatása révén elõsegíti a testsúly növekedését. A zsírszövetben az elhízás során azután az egyre fokozódó mértékben termelõdõ resistin és TNFegyéb cytokinekkel együtt inzulinresisztencia kialakulását eredményezi. Negatív feed-back regulációs folyamat figyelhetõ meg az adipocytokinek és a ghrelin termelõdés között. A második generációs antipszichotikumok feltehetõen a monoamin receptorokon keresztül stimulálhatják a ghrelin termelõdést, és emiatt az adipocytokinek szupprimáló hatása nem érvényesül. Mind a négy második generációs antipszichotikum egyaránt obesitogénnek és diabetogénnek bizonyult.

KULCSSZAVAK: antipszichotikumok, ghrelin, resistin, TNF, elhízás, inzulinresisztencia, cukorbetegség

Absztrakt

A különbözõ kórházi osztályokon kezelt betegeknél elõforduló pszichopatológiai tünetek diagnosztizálása és kezelése legeredményesebben konzultációs-liezon pszichiátriai módszerekkel végezhetõ. Az idõskorúak számának növekedésével mind gyakrabban jelennek meg gerontopszichiátriai problémák is a konzultációs munkában. Célkitûzés. Vizsgálatunkban egy konzultációskapcsolati pszichiátriai ambulancia beteganyagában vizsgáltuk, hogy melyek azok az idõs korú betegeknél elõforduló tünetek, problémák, amelyek leggyakrabban pszichiátriai konzultációhoz vezetnek, milyen pszichiátriai zavarok húzódnak meg a tünetek mögött, ezek a zavarok milyen szomatikus kórképekhez társulnak és végül áttekintettük a kezelési javaslatokat is. Módszer. A Szent László Kórházban található konzultációs-liezon pszichiátriai ambulancia 5 éves beteganyagának retrospektív vizsgálatát végeztük el. Eredmények. Az esetek 77%-ában belosztályról kértek konzultációt. A kérés leggyakoribb oka valamilyen pszichiátriai tünet jelenléte volt, de szervi eredettel nem magyarázható szomatikus tüneteket is gyakran találtunk a kérés okaként. Leggyakrabban kardiovaszkuláris betegségekhez társulóan találtunk gerontopszichiátriai problémákat, melyek közül a különbözõ organikus eredetû zavarok, demencia és deliráns állapotok fordultak elõ legtöbbször. A nemzetközi adatoknál jelentõsen magasabb arányban találtunk hangulatzavarokat. Következtetések. Non-compliance miatt leggyakrabban demenciával diagnosztizált betegeknél, míg szervi eredettel nem magyarázható tünetek miatt leggyakrabban hangulatzavarban szenvedõ betegeknél kértek konzultációt. Pszichiátriai osztályos áthelyezésre leggyakrabban deliráns állapot miatt volt szükség. Ezeknek az összefüggéseknek a hátterét próbáljuk az irodalom tükrében megvilágítani.

KULCSSZAVAK: gerontopszichiátria, konzultációs pszichiátria, általános kórház

Absztrakt

A vizsgálat célja. A munkaképesség átmeneti, vagy tartós csökkenésének egyik leggyakoribb oka a depresszió. A munka-, az alkotó- és az örömképesség maradéktalan helyreállása jelenti a depresszió teljes gyógyulását. Az antidepreszszív kezelés akkor tekinthetõ hatékonynak, ha nem csupán a depressziós tünetek szûnnek meg, hanem az eredeti funkciók, szerepek is helyreállnak. A vizsgálat célja depressziós epizód miatt kezelést igénylõ betegek munkateljesítmény- és élettel való megelégedettség változásának lemérése paroxetin kezelés mellett. Módszer. 52 hetes, nyílt, multicentrikus, önkontrollos felmérés paroxetinnel kezelt 1407 depressziós beteg bevonásával. A demográfiai, a betegséglefolyásra, a komorbiditásra vonatkozó adatok, valamint a depresszió súlyosságát mérõ skálák (HAMD, CGI-S, CGI-I) mellett a munkaképesség- (SAS, SDS), és az élettel való megelégedettség károsodásának mértékét mérõ skálákat (LS) is alkalmaztunk. Eredmények. A depressziós tünetek javulásával (a HAMD 22,6-ról 3,8-ra, a CGI-S 4,7-rõl 1,3-ra csökkent) párhuzamosan javultak a munkaképességet és az élettel való megelégedettséget jelzõ skálák pontszámai is (a SAS 2,8-ról 1,3-ra, az SDS 18,2-rõl 2,8-ra, és az LS 14,9-rõl 7,1-re csökkent). A munkaképesség és az élettel való megelégedettség javulása folytatódott az akut terápiás fázist követõen is; és folyamatos javulást mutatott a fenntartó terápiás fázis végéig. Következtetések. Valamennyi depressziót mérõ skála pontszámainak jelentõs javulásával párhuzamosan szignifikánsan csökkent a munkából való mulasztás, javult a munkateljesítmény, a szabadidõs aktivitás és a családi funkciók minõsége. A depresszió súlyosságának változása és a munkaképesség, illetve az élettel való megelégedettség változása között szignifikáns kapcsolat volt kimutatható.

KULCSSZAVAK: depresszió, antidepresszív terápia, munkaképesség, élettel való megelégedettség