Hagyomány, hogy a Magyar Pszichofarmakológusok Társasága Neuropsychopharmacologia Hungarica című folyóiratának – mely már tizenhat éve jelenik meg – decemberi száma tematikus. Így van ez 
az idei megjelenéssel is, melynek vendégszerkesztője Kovács Gábor; a téma most a pszichiátriai beteg­ségek komorbiditása. 
     A közleményeket nem csak a közös komorbiditás téma, az együttes fellépés is összeköti. Nyolc-tízen sok-sok éve tartanak előadássorozatot Kovács Gábor szervezésében és elnökletével Társaságunk rendszeres, évente október elején megrendezett tihanyi nemzetközi kongresszusán. 
     A Magyar Neuropszichofarmakológiai Kongresszus tavaly adminisztratív, az idén anyagi okok miatt maradt el, de korábban tizenöt alkalommal minden évben sor került rá. Talán ezért is tervezzük 2015-ben két alkalommal a létrehozatalát: az elsőre jövő év április 18-án a Fiatal Neuropszicho­farmakológusok Fórumán, a budapesti Kútvölgyi Kórház előadótermében kerülne sor.
     Ezért is van különleges jelentősége a most megjelent tematikus számnak, mely nem csak a legfrissebb 
kutatási eredményeket, de Társaságunkat is összetartja.

A komorbiditás a medicina multikauzális, több szinten megjelenő, sokarcú jelensége. Az elmúlt időszakban többféle meghatározásával találkozhattunk, az egyik legrégibb, Feinstein által megfogalmazott definíciója a legelfogadhatóbb. Az epidemiológiai adatok a komorbiditás magas előfordulását mutatják, mégis a vizsgálatok szerint aluldiagnosztizált, és a betegek általában nem részesülnek adekvát kezelésben, amelynek oka lehet a még nem megválaszolt kérdések sokasága. Néhány közülük: létezik-e egyáltalán komorbiditás; validak-e az epidemiológiai vizsgálatok; milyen jellegű a szomatikus és pszichológiai folyamatok közötti összefüggés; mely faktorok vesznek részt a kétirányú kapcsolat létrejöttében; hogyan kezeljük a párhuzamosan manifesztálódó betegségeket; melyik a legjobb ellátási forma ebben a betegcsoportban. A szerző célja az újabb ismeretek segítségével a komorbiditás különböző aspektusainak áttekintése volt. A kiindulási pont a közös biológiai alap (patofiziológiai végpont), amely a szomatikus és pszichiátriai betegségek kialakulását indukálja. A folyamat korábbi szereplői az egyéntől függő (életmód) vagy független (genetikai) rizikótényezők, amelyek befolyásolják a közös biológiai alap létrejöttét. Mind ezek a faktorok, mind a patofiziológiai végpontok egymással kölcsönösen összefüggésben vannak, de egy közülük a domináns tényező. A szerző úgynevezett „dominancia koncepciója” az újabb biológiai, pszichofiziológiai vizsgálati eredményeken alapul, és bár további bizonyító adatok szükségesek, segítséget nyújthat egyrészt a párhuzamosan zajló fiziológiai folyamatok, betegségek alapjainak értelmezésében, másrészt a kezelési stratégiák kidolgozásában. A komorbiditás következménye a magas korai halálozás, a betegek életminőségének romlása, ezért fontos a minél koraibb és pontosabb diagnosztika valamint az adekvát terápia.

(Neuropsychopharmacol Hung 2014; 16(4): 169–180)

Kulcsszavak: komorbiditás, szomatikus, pszichiátriai, rizikófaktorok, biológiai alap, dominancia

A központi idegrendszert érintő, vagy pszichiátriai vonatkozásokkal bíró fertőző betegségek ismerete elengedhetetlen a gyakorló pszichiáter számára, különösen, ha határterületen dolgozik, vagy komorbid betegekkel foglalkozik. Jelen összefoglalóban a szerzők a klinikai gyakorlatban leggyakrabban előforduló fertőző betegségek pszichiátriai vonatkozásait tekintették át. Összefoglalták azokat a leglényegesebb ismereteket, amelyek a pszichiáter számára szükségesek a diagnózis felállításához és a megfelelő terápiás stratégia kiválasztásához. Az infektológiai és a pszichiátriai kezelések legfontosabb kölcsönhatásai is áttekintésre kerültek.

(Neuropsychopharmacol Hung 2014; 16(4): 181–187)

Kulcsszavak: fertőző betegség, pszichiátriai tünetek, központi idegrendszer, gyógyszer­kölcsönhatás

Az utóbbi két évtizedben megélénkült az érdeklődés a katatónia iránt. Ez abban is tükröződik, hogy a tünetegyüttest a DSM 5 Szkizofrénia és Egyéb Pszichotikus Zavarok fejezetében önálló alfejezetbe sorolták. Jelen tanulmány amellett érvel, hogy a katatóniának kiemelt helyet adni a DSM 5-ben – megalapozott tudományos bizonyítékok hiányában – túl korai, és következésképpen megkérdőjelezhető döntés volt. A modern katatónia-koncepciónak hiányos a pszichopatológiai megalapozottsága, ezért bizonytalanok a határai. Az irodalomban nagyon kevés a megfelelő módszerrel végzett patofiziológiai, klinikai és terápiás hatékonyságot vizsgáló kutatásról szóló közlemény. A katatónia kezelésére széles körben javasolt benzodiazepinek használata esetismertetéseken és nyílt klinikai megfigyeléseken, nem pedig randomizált, placebo kontrollált vizsgálatokon alapul. Összességében a DSM 5 által elfogadott katatónia-koncepció szükségképpen elnagyolt, és tudásunk jelenlegi szintjét tükrözi.

(Neuropsychopharmacol Hung 2014; 16(4): 189–194)

Kulcsszavak: DSM 5, katatónia, pszichopatológia

A major depresszió gyakori, de még mindig aluldiagnosztizált és alulkezelt betegség, amely komplikációival együtt (öngyilkosság, másodlagos alkoholizmus, munkából való kiesés, fokozott kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás) mindenütt a világon komoly népegészségügyi problémát jelent. A major depresszió a ma már rendelkezésre álló gyógyszeres és nem gyógyszeres terápiák révén eredményesen kezelhető; sikeresen kezelt depresszió esetén az öngyilkossági rizikó szignifikánsan csökken, ugyanakkor a kezeletlen major depresszió okozta társadalmi-anyagi kár jóval meghaladja a kezelés költségeit. Közleményünkben részletesen elemezzük a hazai pszichiátriai ellátórendszer utóbbi 3 évtizedben történt fejlődésének, majd a 2007-es egészségügyi reform következtében történt meggyengülésének hatását a hazai öngyilkossági halálozásra. Nemzetközi adatokhoz hasonlóan hazánkban is igazolható, hogy a depressziók kiterjedtebb és hatékonyabb kezelése meghatározó tényező a hazai öngyilkossági halálozásnak az utóbbi 30 évben bekövetkezett több mint 50 százalékos csökkenésében.

(Neuropsychopharmacol Hung 2014; 16(4): 195–204)

Kulcsszavak: antidepresszívumok, major depresszió, népegészségügyi jelentőség, pszichiátriai ellátórendszer, öngyilkosság, öngyilkosság megelőzés

Mozgászavarok pszichiátriai betegségekben gyakran fordulnak elő. A mozgászavar lehet a pszichiátria betegség tünete, létrejöhet azzal azonos etiológia következtében, vagy lehet a pszichofarmakológiai kezelés következménye is. A leggyakrabban előforduló mozgászavarok a tik, a sztereotípia, a kompulzió, az akatízia, a diszkinéziák, a tremor, a hipokinézis, és a tartási és járási rendellenesség. Bemutatjuk ezek jellemzőit és klinikai jelentőségét. Mozgászavarok gyakran jelennek meg affektív és szorongásos kórképekben, szkizofréniában, katatóniában, Tourette-szindrómában és pszichogén mozgászavarban, ami szerteágazó differenciáldiagnosztikai és terápiás feladatot jelent a mindennapokban. A gyógyszeres terápiához köthető mozgászavarokat korai, késői és tardív csoportra oszthatjuk. Egyes elsődleges mozgászavarnak tartott kórképben, Parkinson-kórban, Huntington-kórban, Wilson-kórban, diffúz Lewy-testes betegségben gyakori a komorbid pszichiátriai állapot. A mozgászavarok és az érintett pszichiátriai betegségek kapcsán az átfedő klinikai jelenségek és betegségspektrumok miatt hatékony a komplex neuropszichiátriai szemlélet.

(Neuropsychopharmacol Hung 2014; 16(4): 205–211)

Kulcsszavak: mozgászavar, pszichiátria, tik, sztereotípia, katatónia, diszkinézia, neuropszichiátria

A jelen számban megjelent öt közlemény is alátámasztja azt a tényt, miszerint a psziché és a szóma összefüggéseinek megközelítése több irányból, több úton, több szinten lehetséges. Az olvasó számára minden bizonnyal nyilvánvalóvá vált ugyanakkor, hogy a kapcsolódási pontok kutatása során nyert adathalmaz még mindig nem ad választ sok kérdésre, nem tud biztos támpontokat nyújtani a gyakorlat számára sem a diagnosztika, sem a terápia területén. A jelenlegi nozológiai rendszerek a pszichés és szomatikus kórfolyamatok egymáshoz való viszonyára több „rendszertani kategóriát” is konstruálnak: pszichoszomatikus zavar, szomatoform betegség, organikus mentális zavar stb. Ezek a klinikumban is használatos diagnosztikai egységek az ismereteink hiányosságaira utalnak. Azt elfogadjuk, hogy minden pszichés jelenség az agy tevékenységének az „outputja”, azonban az agy működésének pontos megismerése, az „inputtal” és a kimenő válasszal való összefüggései nagyrészt feltáratlanok. Egyszerűen fogalmazva nem ismerjük pontosan a pszichiátriai betegségek okát, kialakulási folyamatát, a terápiás beavatkozásaink pontos mechanizmusát. Ha és amennyiben ezen a területen hiányosak még az ismereteink, hogyan lenne elvárható a pszichés és szervi folyamatok közötti kapcsolatrendszerek alapvető kérdéseinek egyértelmű megválaszolása? Erre nem is törekedhettek a jelenlegi szám közleményei, amelyek közül kettőnek tárgya a pszichiátriai és szomatikus betegségek komorbiditása, egy pedig a szomatikus manifesztációk megjelenését vizsgálja szkizofréniában. A katatónia mint tünetegyüttes organikus betegség manifesztációja is lehet, több esetben elsőként jelentkezve, ami diagnosztikai, differenciáldiagnosztikai dilemmát jelent a klinikus számára. A szuicídium és a komorbiditás összefüggései talán nagyobb figyelmet érdemelnének, mint ahogy erre utal egy legutóbbi közlemény is (Qin et al., 2014). Egy másik, szintén nemrég megjelent vizsgálat alapján a szerzők az öngyilkosság-szomatikus betegség-depresszió összefüggéseit elemzik (Sanna et al., 2014). A megjelent tanulmányok szerint a pszichiátriai és szomatikus betegségek párhuzamosan fennállva súlyosbítják egymás lefolyását, kimenetelét, a nem természetes „idő előtti” halálozások számának magas arányát eredményezve.

A közlemények egyértelműen felhívják a figyelmet a felismerés, a pontos diagnosztika, valamint a rizikófaktorok feltárásának fontosságára. Széles látókörű, naprakész ismeretekkel rendelkező együttműködni képes klinikusok esetén nem fordulhat elő, hogy egy jelenséget a pszichiáter szervi eredetűnek, a szomatikus orvos pedig pszichoszomatikusnak tart, a beteg pedig zsákutcában érzi magát. A terápia megválasztása mind a két fél részéről odafigyelést igényel. Bár nincsenek speciálisan a komorbid folyamatok kezelésére készült irányelvek, guideline-ok, mégis javíthatjuk a betegek kilátásait, csökkenthetjük beavatkozásaink rizikóját azzal, ha többek között figyelembe vesszük a farmakokinetikai, farmakodinámiás paramétereket, ha felmérjük a potenciális interakciókat, ha mérlegeljük a pszichológiai intervenciónk esetleges hátrányait. Ha a prodróma felismerése esetén törekszünk a jellegzetes biomarkerek jelenlétének kimutatására, ha a beteg pszichés és szomatikus állapotát párhuzamosan követjük, prevenciós lépéseket tehetünk a kórfolyamat eszkalálódásának meggátlása irányában.

Felmerül a kérdés, hogy a betegek gyógyításában részt vállaló szakemberek megfelelő szintű tudással rendelkeznek-e a komorbiditás, a test és lélek összefüggéseinek területén. Remélhetőleg a jelen számban megjelent közlemények bővítik az olvasó ismereteit, mivel bárki, aki a medicina bármely területén dolgozik, megfelelő tudással kell rendelkezzen ebben a témában. Remélhetőleg a Neuropsychopharmacologia Hungarica következő számaiban egyre gyakrabban találkozunk a komorbiditás, a komedikáció kérdéseivel foglalkozó, akár áttekintő, akár esetismertető közleményekkel.