Az ionotróp glutamát receptor nevét specifikus agonistájáról, az N-metil-D-aszpartát molekuláról kapta, amely csak ehhez a receptortípushoz kötődik. A receptor aktivációjának eredménye egy nonszelektív, a sejtmembránon átívelő ioncsatorna megnyílása. A tetramer, négy alegységből álló fehérje extracelluláris, transzmembrán és citoplazmatikus doménekből áll. Alternatív splicing révén számos receptor izoforma expresszálódik az agy különböző területein. Az NR1 alegység extracelluláris részéhez kötődik a receptor koagonistája, a glicin molekula, míg az NR2 alegység extracelluláris részén található a glutamátot vagy aszpartátot kötő hely. A glicin kötődésének alloszterikus modulátora a d-szerin. Az intracelluláris domén más vázfehérjékhez kötődik. Az NMDA-receptorok két szempontból is egyediek, egyrészt az aktivációjukhoz egyaránt szükség van mindként ligand, a glutamát és a glicin kötődésére. Másrészt a receptor egyaránt ligand- és feszültségfüggő, ez azt jelenti, hogy a ligandok kötődése mellett is csak a neuron más ioncsatornákon (például alfa-amino-3-hidroxi-5-metilizoxazol- 4-proprionsav, AMPA) történő depolarizációja után nyílik meg az NMDA-receptor transzmembrán része, az extracellulárisan elhelyezkedő magnézium-ionok kilökődése révén.

A receptor ez utóbbi tulajdonsága – hogy egyszerre ligand- és feszültségfüggő – teszi alkalmassá a memóriában, tanulásban, szinaptikus plaszticitásban betöltött szerepére. A postszinaptikus membrán
ismételt deporalizációja hatására az NMDA-ioncsatorna megnyílása a posztszinaptikus sejt hosszú távú potenciációját (long term potentiation, LTP) okozza, de csak a megnyílás feltételeinek egyidejű fennállása esetén. Ezért az NMDA-struktúrát koincidencia-receptornak is szokták nevezni. A szinaptikus plaszticitás jelensége teszi lehetővé két neuron között a szinaptikus erősség megnövekedését, ami a memóriának is az alapja.

Miért fontos mindez számunkra? Az NMDA-rendszer túlműködése excitotoxicitást okoz, amelynek
szerepet tulajdonítanak epilepsziában, demenciában, Parkinson-kórban, alkohol-megvonásban, agyi
trauma esetén és a cerebrovaszkuláris betegségekben is. A folyamat lényege excesszív glutamát felszabadulása, ami visszafordíthatatlan kálcium-beáramlást, majd a neuron apoptózisát okozza. Az NMDA-alulműködés pedig a szkizofrénia egyik molekuláris modelljét jelenti. Az NMDA-receptor antagonistái, a fenciklidin és a ketamin hallucinogén hatású molekulák, melyek egyben kognitív diszfunkciót is okoznak. A szkizofrénia kandidáns génjei közül több (dysbindin, neuregulin 1, D-aminosav-oxidáz aktivátor) által kódolt, csak részben ismert funkciójú fehérje működése is az NMDA-neurotanszmisszió útvonalára konvergál (Rethelyi és mtsai, 2008, 2010). Kantrowicz és Javitt (2010) emiatt a szkizofrénia NMDA-hipotézisének módosított modelljében az NMDA-diszregulációt a szkizofrénia végső közös útjának nevezi, amelyre genetikai, molekuláris és környezeti hatások is „becsatlakozhatnak”. Végül említést érdemel még egy néhány éve újonnan leírt, az NMDA-rendszer patológiájához köthető betegség. Az anti-NMDA-receptor encephalitis esetén autoantitestek termelődnek az NMDA-receptorok ellen valamely keresztreakció révén. Az akutan induló betegség változatos neurológiai és pszichiátriai tünetekkel járhat (Dalmau és mtsai, 2008).

Pszichofarmakológiai szempontból is fontos elmélyednünk az NMDA-rendszerben. Az Alzheimerdemenciában használt memantin, amely nem kompetitív NMDA-antagonista, csökkenti az excitotoxicitás előfordulását, ugyanakkor nem blokkolja a normális glutamáterg neurotranszmissziót. Az alkohol-betegségben problémát jelentő sóvárgás mértékét csökkenti az acamprosate, amely szintén az alkoholizmusban felülregulált NMDA-receptorok túlzott működését csökkenti. Izgalmas eredmény a közelmúltból, hogy szkizofrén betegekben nagy dózisú (60-120 mg) d-szerin antipszichotikus terápia melletti adásával szignifikáns, közepestől nagyig terjedő hatásméretet jelentő javulás volt elérhető a negatív tünetekben és a kognitív funkciókban (Kantrowitz és mtsai, 2010). Habár a következő fejlemény az NMDA-receptorrendszeren már túlmutat, fontos figyelemmel kísérnünk, hogy több molekulával – melyek a glutamát másik típusú, metabotróp receptorainak agonistái vagy modulátorai – zajlanak preklinikai vagy klinikai vizsgálatok, mint potenciális antipszichotikumokkal (Snyder és Murphy, 2008). Kérdés, hogy éppen a glutamáterg neurotranszmisszió nagyfokú agyi elterjedtsége miatt hatékonynak és tolerálhatónak bizonyulnak-e ezek az új molekulák.

Összefoglalva: Az NMDA-rendszer még sok újdonságot tartogat számunkra. Érdemes odafigyelni rá.

Increasing amount of genetic data on nicotine dependence (ND) is available in the literature, sometimes extremely large population size is reported but the study design is not always consequent. Phenotypic measures can vary from a simple 6-item self-rating scale to breath CO or serum cotinine level test but in genetic investigations this is not sophisticated; moreover the population stratification is also usually ignored. In contrast, possibly because of the strict traditions of pharmacological investigations, pharmacogenomic studies on smoking cessation therapy use more reliable phenotypic measures with high quality design consequently involving fewer participants. In spite of the heavy epidemiological data on smoking in Hungary, genetic background of heavy smoking is still not studied in this population. In this review we sum up the most important, replicated results but we also provide some critical remarks about the methodological shortcomings of these studies. Keeping in mind the value of large scale population ND association studies we would also like to emphasize that the clinical implementation of studies with larger samples but with weaker methodology and statistical analyses is limited. Similar to many other psychiatric disorders, ND is a multifactorial condition, therefore the measure of genetic effects requires a more complex study design. 

Keywords: smoking, nicotine dependence, pharmacogenomics, smoking-related phenotypes, genetic epidemiological studies

One of the most popular, most intensely expanding borderline of science and technology
today is nanomedicine, the utilization of nanotechnology in medicine. The long lists of innovative medicinal and other products, astonishing market and scientometric indicators
and the broad scale of promising therapeutic and diagnostic opportunities support the view
that nanomedicine heralds the future of medicine. The goals of this review are to provide
a comprehensive overview of the field, to compile the nanomedicines and other medical
products that are on the market, and to address in more detail the most successful trend,
targeted pharmacotherapy. Various nanocarriers (liposomes, micelles, polymer-conjugates,
polymerosomes, dendrimers, aptamers and carbon nanotubes) will be presented, along with
their targeting ligands, with special emphasis on liposomal doxorubicin (Doxil), the prototype of long-circulating, targeted chemotherapeutic nanomedicine. Nanotechnology holds
great promises for the field of neuropsychiatric pharmacotherapy as well, mainly through the
introduction of pharmaceutical agents passing the blood-brain barrier. The review presents
some of the approaches and examples of these attempts.

Keywords: nanotherapy, nanocarriers, targeted pharmacotherapy, liposomes, neuropsychopharmacons, blood-brain barrier

The clinical symptoms of major depression are paralleled by typical neurocognitive deficits. The relation of STin2 – one of the polymorphisms of the serotonin transporter gene – to major depressive disorder (MDD) is less widely investigated. The aim of the present study was to measure the neurocognitive functions of major depressive patients and healthy controls, and identify vulnerability markers of the disease. The frequency of STin2 polymorphism and its effect on neurocognition was investigated in major depression. The gender differences in neurocognitive impairment in patients with major depressive disorder were also studied. Relative to controls, patients with depression showed significant impairment on most neurocognitive tasks, but not in tasks measuring visuo-spatial function, which may suggest intact hippocampal function in depression. We found a significantly higher frequency of the STin2 10/10 genotype in the MDD patient group compared to controls. Our results suggest that the presence of STin2.10 and absence of STin2.12 may be considered a possible genetic endophenotype for cognitive dysfunction detected in major depressive disorder. Depressed women performed significantly worse on tests of cognitive interference and visual recall threshold compared to depressed men. In the light of neuroimaging studies our results suggest that the lateralisation of hippocampal function may play an important role in the background of gender differences.

Keywords: depression, neurocognition, cognitive dysfunction, vulnerability marker, serotonin transporter, STin2 polymorphism, endophenotype, gender difference

Objective: Evaluation of the reliability and validity of the Hungarian version of the Calgary
Depression Scale for Schizophrenics (CDSS) in a Hungarian clinical population of patients with
schizophrenia. Method: One hundred patients diagnosed with schizophrenia according to
DSM-IV criteria were included in this study. Patients were all acutely admitted to the psychiatric unit of the Merényi Hospital due to relapse. For evaluating convergent and discriminant
validity of the CDSS, scales measuring depression, negative symptoms, extrapyramidal side
effects, antipsychotic-induced dysphoria were assessed: Hamilton Depression Rating Scale
(HDRS), Positive and Negative Syndrome Scale (PANSS), Subject Well-being under Neuroleptic
Treatment (SWN), Drug Induced Extra-Pyramidal Symptoms Scale (DIEPSS), Clinical Global
Impressions-Severity (CGI-S), Clinical Global Impressions-Improvment (CGI-I). In order to
examine the test-retest reliability of the CDSS we conducted a 3 month-follow-up (n=83),
during which we applied the same set of scales. Results: The interrater reliability was high in
both the CDSS (ICC= 0.98) and the other scales (ICC= 0.75-0.98). Measures of internal consistency showed strong reliability, Cronbach alfa was 0.87, Guttman split-half reliabilty was 0.82.
Correlation calculations between CDSS and HAM-D resulted in high correlation: r=0.75-0.81.
CDSS showed lower correlations with PANSS-N, DIEPSS and SWN, indicating that this scale
is able to separate symptoms of depression from negative symptoms, extrapyramidal sideeffects and antipsychotic-induced dysphoria. Conclusion: The Hungarian version of CDSS
can be used to assess depression in schizophrenia and we recommend the introduction of
the scale into practice in Hungary.

Keywords: Calgary Depression Scale for Schizophrenia, validity, reliability, Hungarian version,
depression, schizophrenia