Az elmúlt évek szerkesztőségi leveleinek szerzői a farmakológia-pszichofarmakológia-neurofarmakológia tárgyában a tágabb értelemben vett áttekintéseken túlmenően megfogalmazták saját véleményüket is az érintett témában. Pesszimista és optimista megközelítésekkel egyaránt találkozhattunk, előbbieket talán inkább a klinikumban tevékenykedő kollégák fogalmazták meg, utóbbiakat pedig hangsúlyosabban az elméleti szakemberek. Ami viszont hiányérzetet keltett, az a vita, vagy talán másképp fogalmazva a hatékony eszmecsere. Nem hiszem, hogy egy-egy levél ne ébresztett volna gondolatokat az olvasóban, nem tudom elképzelni, hogy más vélemények ne alakultak volna ki esetleg a fejekben. Miért nem fogalmazzuk meg és írjuk le ezeket?

Az egyik szerkesztőségi levélben például a szerzők hiányolják az új pszichofarmakonokat, mivel a jelenleg használatban lévők hatékonyságával elégedetlenek. Jogos kívánalom? Igen. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy a mai gyógyszerpalettát megfelelően alkalmazzuk-e a betegeinknél. A sikeres terápia által megkövetelten mi alapján diagnosztizálunk? Az egyik levelet kérdéssé transzformálva: fenotípus, genotípus vagy netán endofenotípus alapján? Mennyire tudunk visszanyúlni a klasszikus pszichopatológiához, annak elemeit ötvözzük-e a legújabb biológiai ismeretekkel? Milyen szempontokat veszünk figyelembe a gyógyszerválasztásnál? Racionálisan döntünk-e a dózisváltoztatás vagy -váltás kérdésében? Gondolunk-e a komorbiditásra, komedikációra, az interakciókra? Mindehhez rendelkezünk-e, mi, pszichiáterek elégséges tudással a neurológiai, belgyógyászati és egyéb betegségek mibenlétéről, az ezek gyógyításában alkalmazott szerekről, pszichofarmakológiai beavatkozásunk „szomatikus” betegségre, illetve terápiájára kifejtett hatásairól? Kellő mértékben, de lépést tartunk-e például az immunológia vagy az endokrinológia haladásával? Egyáltalán, meggyőződéssel valljuk-e, hogy a pszichiátria a medicina része?

Visszatérve az eredeti kérdésre: az új gyógyszerre való várakozás közben szintetizáljuk-e ismereteinket a pszichofarmakonok és a szervezet egymásrahatásáról? Azaz felhasználjuk-e az egyénre szabott terápia aktuális lehetőségeit? Az egyik utolsó levél a személyre szabott kezelés alapjaival foglalkozik. (Az egyénre szabott kifejezést jobbnak találom, mert egyénibb, mint a személyre szabott). Precíz áttekintést ad a farmakogenetikáról, de az „egyénre szabáshoz” a klinikusnak ismernie kellene a felszívódási viszonyokat, a plazmaszintet, a vér-agy gát működését is, nem beszélve arról, hogy a gyógyszer milyen állapotban találja a központi idegrendszert, és ott milyen hatást képes kifejteni (farmakodinámia). Mindezek meghatározása a mindennapi gyakorlatban sajnos még nem lehetséges, de törekszünk-e arra, hogy minél hamarabb elérhetők legyenek az ez irányú vizsgálatok? Vannak azonban olyan biomarkerek, klinikai markerek, farmako-anamnesztikus adatok, amelyekből esetleg következtetéseket tudunk levonni. Ismerjük-e, alkalmazzuk-e ezeket az információkat? Netán klinikai vizsgálatot tervezünk-e ezekben a témákban? Vesszük-e a fáradságot, hogy egy-egy érdekesebb, problémásabb esetet ismertessünk?

Más terület, de nagyon fontos, az ismeretek kommunikációja. Amikor például az antidepresszívumok hatékonyságáról adunk tájékoztatást, akkor vajon egy adott szerről beszélünk, vagy általában a depresszió farmakoterápiájának „sikertelenségéről”? Tudjuk, hogy ez utóbbi így nem igaz. Jó kezekben vannak-e a pszichofarmakonok? Megkívánhatjuk-e a családorvostól, hogy precíz ismeretei legyenek arról a pszichoaktív szerről, amit beállít? Megengedhető-e az a tendencia, hogy pszichológusok „zsebből” gyógyszereljenek betegeket? Egyáltalán „kiváltható-e” a pszichiáter pszichológussal? Nagyon fontos kérdés az oktatás. Megfelelő mennyiségben és minőségben adjuk-e át a pszichofarmakológiai tudnivalókat a graduális és posztgraduális képzésben? Tudjuk-e, hogy a fiatal kollégák honnan és milyen ismereteket szereznek? A kérdés ránk, tapasztaltnak mondható szakemberekre is vonatkozhat. Nem beszélve a laikus (ügyvéd, szociológus, riporter stb.) „véleményformálókról”.

Quo vadis magyar pszichofarmakológia? Jogos a kérdés, ugyanakkor tudnunk kell, hogy a fentebb felvetett kérdések nem magyar specifikumok. Például a British Journal of Psychiatry az elmúlt 2-3 évben közölt igen határozott állásfoglalásokat többek között arról, hogy kell-e a pszichiáter számára neurológiai ismeret, szükséges-e a pszichofarmakon adása, hatékonyak-e a rendelkezésünkre álló gyógyszerek. Érdemes elolvasni a szakmailag elismert brit kollégák véleményét. Remélem, a tisztelt olvasó velem együtt kíváncsian várja a magyar szakemberek reflexióit a felvetett gondolatokra.

Rationale: There is a shortage of studies analyzing the time course of recurrent episodes and comparing effectiveness of long-term treatments in bipolar disorder. ‘Number needed to treat’ (NNT) analyses have been proven to be useful for clinically meaningful comparisons, but results vary considerably among studies. The survival curves of different trials also show a great variability preventing reliable conclusions on the time course of maintenance therapies. The variance of survival analyses on long-term medication management can be reduced with increasing the statistical power by combining the life-tables of individual studies. Methods: In this study the survival tables of 28 studies on maintenance treatment of bipolar disorder were reconstructed from the published diagrams, and the numbers of relapsed patients in the original studies were estimated for plotting composite survival curves of an inactive, mono- and combination therapy arm. The review was finally based on 5231 subjects.Results: The resulting composite diagrams indicate that within the first year 48% of patients on monotherapy, and 35% on combination therapy experienced recurrence of any affective episode (‘early relapsers’). The rest of the patient population was affected by recurrences in a smaller rate over a more extended period of time (‘late relapsers’). For a favorable outcome at 40 months of episode prevention in bipolar disorder the NNT was 6 for mono- and 3 for combination therapy. Log-rank analyses of the composite data supported the effectiveness of both medication protocols over placebo, and the superiority of drug combination over monotherapy; though there were some indications of decreased efficacy in the two treatment arms after extended maintenance. Conclusions: Composite analysis offers increased statistical power for studying the time course of survival data. Mood episodes in bipolar disorder are likely to recur early on and relapses in “real-life” can be more frequent than the rates published here. Our results favor combination therapy for the long-term management of bipolar disorder. Concerns are expressed that NNT analyses have significant limitations when applied to recurring events with cumulative deterioration instead of cases where cumulative improvement is expected over time.

(Neuropsychopharmacol Hung 2012; 14(3): 155-164; doi: 10.5706/nph201209001)

Keywords: bipolar disorder, cumulative survival rates, Kaplan-Meier analysis, life tables, 
maintenance, mood stabilizers, number needed to treat, recurrence

One of the most important neurodegenerative diseases of our time is Alzheimer’s disease, which mainly affects the elderly population. The accumulation of β-amyloid and tau protein in the brain tissue is the most characteristic pathomechanical event of the disease, later causing neuronal cell death. Setting up an accurate diagnosis of Alzheimer’s disease has essentially changed recently, since besides psychometry, neurochemical and neuroimaging examinations are also gaining greater importance in the clinical routine. Thanks to the widening of diagnostic methods, in the future the disease could be recognised even during the preclinical phase. The most remarkable source of brain-derived compounds is the cerebrospinal fluid. Although obtaining cerebrospinal fluid is greatly unpleasant, it poses a low risk and is frequently used as part of the diagnostic procedure. The assay of cerebrospinal fluid means the identification of the level of β-amyloid(1-42), tau and phospho-tau and their ratio, but to get more specific and sensitive investigations there is intensive research work both on the utility of their combination and on finding even more specific biomarkers. This review gives a summary of the biomarkers that are being used and being researched for the diagnostic tests of both familial and sporadic forms of Alzheimer’s disease. Other notable sources of neurochemical compounds are the serum and the plasma, however, the identification of their biomarkers is under preclinical examinations. Unfortunately neither the validation of these markers nor the consistent acceptance of the experimental results is possible due to the wide range of protocols in international research. The importance of biomarkers in the development of potential drug candidates is also discussed.

(Neuropsychopharmacol Hung 2012; 14(3): 165-176; doi: 10.5706/nph201209002)

Keywords: Alzheimer’s disease, β-amyloid, tau protein, biomarker, cerebrospinal fluid, diagnostic tool

Suicide is a complex behaviour contributing to a significant number of unnecessary deaths worldwide. Accordingly, the quest for suicide risk factors is one of the most intensively developing issues of psychiatric research. In the last few decades a number of interesting results have been published about associations between season of birth (SOB) and several physiological and pathological aspects of human life, while, in regard to neuroscience, several investigations confirmed that SOB is associated with the risk of several major neuropsychiatric disorders and suicide as well. Research concerning the possible causative factors behind these associations were also performed suggesting that SOB-associated factors (including day length; seasonal changes in maternal nutritional status and vitamin D levels; seasonal alterations in incidence of some common infective disorders) contribute to neurochemical and consequentially temperament/personality trait alterations which may mediate the associations between SOB and psychiatric disorders. Other results indicate an uneven distribution of monoamine metabolism-related genotypes in different birth season cohorts possibly underpinning the effects of SOB. In our narrative review we summarize and discuss the available literature on the relevance of the most important findings concerning the above fields.

(Neuropsychopharmacol Hung 2012; 14(3): 177-187; doi: 10.5706/nph201209003)

Keywords: season of birth, month of birth, suicide, affective temperament

(Neuropsychopharmacol Hung 2012; 14(3): 189-195; doi: 10.5706/nph201209004)

Keywords: antipsychotics, combination, schizophrenia, monotherapy

(Neuropsychopharmacol Hung 2012; 14(3): 197-200; doi: 10.5706/nph201209005)

Keywords: first generation antipsychotics, maintenance treatment, schizophrenia, second generation antipsychotics