Háttér: A major depressziós zavar (MDD) összetett pszichiátriai betegség, amelyre jelentős hatást gyakorol a környezeti stressz és a gyulladás. Korábbi kutatások alapján a stressz által kiváltott változások a vér-agy gátban (BBB) lehetővé tehetik, hogy a proinflammátoros citokinek, mint például az interleukin-6 (IL-6), bejussanak az agyba, hozzájárulva a depresszió kialakulásához. A tumor nekrózis faktor-alfa (TNF-α) egy másik kiemelten fontos citokin, amelyet összefüggésbe hoz- tak a depresszióval, de szerepe a BBB integritásának és a stressz által közvetített depresszió kontextu- sában továbbra sem egyértelmű.

Célkitűzések: A kutatás célja annak vizsgálata volt, hogy a TNF-α ha- sonló szerepet játszik-e a depresszió kialakulásában a környezeti stresszel és a BBB integritásával való kölcsönhatások révén, mint az IL-6. Konkrétan, a környezeti stressz, a CLDN5 (a BBB integritása szem- pontjából kritikus Claudin-5 fehérjét kódoló gén) genetikai variánsai és a TNF (a TNF-α fehérjét kódoló gén) genetikai variánsai közötti interakciót vizsgáltuk a depressziós tünetekre gyakorolt hatásuk te- kintetében.

Módszerek: A UK Biobank adatbázisát használtuk fel, amely körülbelül 500 000, 40 és 69 év közötti résztvevő genetikai, egészségügyi, és életmódbeli információit tartalmazza. A depressziós tüneteket a 9 tételes Patient Health Questionnaire-9 (PHQ-9), és egy kompozit, jelenlegi depressziós tüneteket (CDS) mérő pontszám alapján értékeltük, önbevallásos kérdőívtételek felhasználásával. A környezeti stresszt a résztvevők által az elmúlt két évben jelentős életeseményekről szóló be- számolók alapján számszerűsítettük. A genetikai elemzés a TNF gén 15 polimorfizmusára (SNP) fókuszált , valamint a CLDN5 egy funkcionális polimorfizmusára (rs885985). Lineáris regresszi- ós modelleket alkalmaztunk a fő hatások, gén-gén interakciók, gén-környezet interakciók, és háromirányú interakciók kiértékelésére a depressziós tünetekre vonatkozóan.

Eredmények: A TNF genetikai variánsai és a depressziós tünetek között nem találtunk szignifikáns összefüggést a többszörös tesztelésre történt korrekció után. Bár néhány TNF SNP névleges szignifikanciát mu- tatott az interakciós modellekben, az eredmények nem voltak elég erősek a jelentősebb szerep kimutatásához; megemlítendő azonban az rs3093546, amely mindkét depressziós fenotípusban azonos irányú koefficienst és névleges szignifikanciát mutatott. A korábbi IL6-tal kapcsolatos ered- ményekkel ellentétben a TNF gén nem mutatott szignifikáns interakciókat a környezeti stresszel és a depresszió kockázatát befolyásoló CLDN5 variánsokkal.

Következtetések: A kutatás nem támasztja alá azt, hogy a depresszió kockázatának befolyásolásában jelentős szerepe lenne a TNF genetikai variánsai, a környezeti stressz és a BBB integritás interakciójának. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy az IL-6 és a BBB integritása kritikusabb célpontok lehetnek a stressz-kapcsolt depresszió megértésében és kezelésében.

Kulcsszavak: major depresszió, TNF-alfa, IL-6, vér-agy gát, CLDN5, környezeti stressz, genetikai interakció, proinflammatorikus citokinek, depressziós tünetek.

Háttér/Célkitűzés: A viselkedésterápiás szemléletű szülőtréning-programok bizonyítottan hatékony eljárások a gyermekkori figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar (ADHD) ellátásában. Az online technológiák alkalmazása jelentősen növeli a hozzáférhetőségét ezekhez az in- tervenciókhoz. Kutatásunkban a személyes jelenléten alapuló és az online tréning relatív hatékonyságát vizsgáltuk az oktatott nevelési módszerek elajátítására, figyelembe véve a szülői ADHD tünetek szintjét.

Módszer: Elkészítettük egy viselkedésterápiás szülőtréning tömeges nyílt online kurzus (MOOC) változatát. Kilencven szülőt vontunk be a vizsgálatba, akiknek gyermekét intézményünkben ADHD diagnózissal gondozzuk. Randomizációt nem alkalmaztunk, a szülők választhattak a személyes jelenléti és az online forma között. A tréning befejezése után egy és három hónappal kérdeztük meg a szülőt az oktatott ne- velési módszerek bevezetéséről, alkalmazásának gyakoriságáról. Összehasonlítottuk a két csoportot e változók mentén. A szülői ADHD tüneteket a Felnőtt ADHD Becslőskála szűrő változatával (ASRS-A) mértük, a szűrés eredménye alapján képzett két csoportot (pozitív/ negatív) összehasonlítottuk a tréningforma választása és a nevelési módszerek alkalma- zása mentén. A gyermek aktuális pszichopatológiai tüneteit a Képességek és Nehézségek Skálával (SDQ) mértük.

Eredmények: A személyes jelenléti formát 30 szülő választotta, 60 szülőt regisztráltunk az online rendszerbe. A kiesés jelentős volt, rendre 21 és 39 szülő ada- tait vontuk be az elemzésbe. A két csoport nem különbözött az ASRS-A szűrés eredménye mentén. A nevelési stratégiák alkalmazásában egyedül a motivációs rendszer bevezetésében volt különbség, erről a személyes jelenléti csoportból többen számoltak be, mint az online csoportból. Az ASRS-A alapján képzett csoportok egyedül a proaktív szülői stratégiák al- kalmazásában különböztek. A legtöbb szülői stratégia használatának gyakoriságában nem volt különbség a két mérés között.

Megvitatás: Eredményeink arra utalnak, hogy az online forma hasonlóan hatékony lehet a nevelési módszerek elsajátításában, mint a személyes jelenléten alapuló szülőtréning. A szülői ADHD tünetek szintje kevéssé befolyásolja a hatást, a proaktív stratégiákkal kapcsolatos nehézségek hátterében a végrehajtó funkciók deficitje állhat. A telemedicinális ellátás keretében szolgáltatott szülőtréning jelentősen javíthatja a hozzáférést, költség-hatékony, alkalmazását tehát ajánljuk a gyermekkori ADHD kezelé- sében. Ehhez azonban szükség van a telemedicinális ellátás megfelelő szabályozására és finanszírozására.

Kulcsszavak: figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar, ADHD, pszichoszociális intervenciók, szülőtréning, internet, telemedicina

Célkitűzés: A szkizofrénia és az autizmus spektrum zavar diagnosztikailag elkülönülő rendellenességek, ám a kóros működés több szinten is átfedéseket mutat, az agyi háló- zatoktól kezdve egészen a viselkedésig. Mindkét állapot esetén megfigyelhetőek a mini- mál szelf anomáliái („body ownership” és ágencia eltérései), amelyek tartós, jellegzetes torzulásokat okoznak az egyén élményvilágában. Kéziratunkban egy olyan diagnosztikus határokon átívelő elméleti keretrendszert vázolunk fel, amely az idegi alapoktól a kognitív és fenomenológiai korrelátumokig több szinten egységesen közelíti meg a minimal szelf zavarának koncepcióját.

Módszer: Átfogó irodalomkutatásunk során a minimál szelf zava- rainak fenomenológiai, neurokognitív és idegi összefüggéseit, valamint a szelf-érzékelés vizsgálata során alkalmazott kérdőívekkel (például„Anomalous Self-Experience Scale”), és kísérleti neurokognitív paradigmákkal (Rubber-hand illúzió és különböző szelf-releváns ingerek alkalmazása) feltérképezhető eltéréseket tekintettük át szkizofrénia és autizmus spektrum zavar esetében.

Eredmények: A vizsgálat eredményei arra utalnak, hogy a szelf- percepció zavarai mindkét kórképben kulcsszerepet játszanak, bár eltérő módon jelennek meg. Szkizofrén páciensek fokozott fogékonyságot mutattak a testérzékelésük („body ownership”) megváltozására, míg autisták esetében ez nem volt jellemző. A nyugalmi hálózat („default mode network”) és a talamokortikális konnektivitás eltérései mindkét állapotra jellemzőek, ami közös neurobiológiai hátterükre utal.

Következtetés: A minimal szelf zavarai szkizofrénia és autizmus spektrum zavar esetében egyaránt megfigyelhető, transzdiagnosztikus eltérések. Ebből következtethetünk arra, hogy egy közös pszichopa- tológiai dimenzió mentén helyezkedhetnek el. A kéziratban bemutatott modell integrálja a szelfzavar neurobiológiai, kognitív és fenomenológiai szintjeit, új keretet nyújtva ezek értelmezéséhez. Emellett az operacionalizált nozológia alkalmazásán túllépve hangsú- lyozza az atipikus szelf-élmény figyelembevételének jelentőségét.

Kulcsszavak: minimal szelf, szkizofrénia, autizmus spektrumzavar, neurofenomenológia

Az intra- és extracelluláris ionterek működésének, valamint a sejtmembránok működésének felfedezése lehetővé tette Claude Bernard elméletének intracelluláris ionokra való kiter- jesztését. Ezzel szemben az ionok szerepének alábecsülésével sok tévhit kerekedett felül. A szerző kiemeli, hogy a széndioxid állandó szintjének megőrzése különösen fontos. A CO₂ az egyik legmeghatározóbb jelzőmolekula, a testet és a lelket összekötő közvetítő. Kölcsön- hatásba lép az intracelluláris pH-val, Ca2+, H₂PO₄– és HPO₄2- ionokkal, de az intracelluláris ionmintázat összességében elsődleges jelátviteli funkciót tölt be. A krónikus stressz meg- változtatja az intracelluláris ionmintázatot, növelve vagy csökkentve a pCO₂ szintet, a HCO₃-/Cl-arány növekedése metabolikus szindrómához vezet. A krónikus hipokapnia miatti HCO₃-/Cl- arány csökkenése hiperarouzális mentális zavarokhoz vezet, amelyek évtizedekig visszafordíthatónak tűnnek. A szervezet 50 körül kezd kimerülni, és nem kizárt, hogy a légúti alkalózis metabolikus acidózisba fordulhat át, s így a vesék reaktorszervekké válnának. (A hipotézist még igazolni kell.) A stressz okozta életkorral összefüggő betegségek hátterében az intracelluláris acidózis veszélye és a szervezet ezzel szembeni küzdelme áll. Krónikus hipo- vs hiperkapnia esetén a humorális ellenszabályozás nem tudja betölteni funkcióját, és (többek között) sóérzékeny, illetve sórezisztens hipertoniát eredményezhet. Az eredeti ionmintázat megőrzése elengedhetetlen, de euventiláció nélkül lehetetlen. A légzést és a stresszt H₂PO₄^– és HPO₄2- tartalmú sók adagolásával szabályozni lehet. Az élettartam korrelál a testsejt tömeggel (BCM), meg kell őriznünk, ameddig csak lehetséges.

Kulcsszavak: életkorral összefüggő zavarok, széndioxid jelátvitel, krónikus stressz, ionmin- tázat jelátvitel, metabolikus szindróma

Bevezető: A benzodiazepinek (BZD), különösen a lorazepam, jó lehetőséget jelentenek a katatónia kezelésében. Ugyanakkor a katatóniával kapcsolatos szakirodalomban ke- vés adat áll rendelkezésre a BZD-k alkalmazására vonatkozóan a fenntartó kezelés során.

Módszerek: Ez a tanulmány az Egyesült Államokbeli Kentucky állam (ahol az elektrokonvulzív terápia (ECT) kevésbé elérhető) 30 évnyi klinikai tapasztalatát tekinti át. Kilenc elhúzódó katatóniában szenvedő pácienst választottunk ki, akik fenntartó kezelésként BZD-t kaptak.

Eredmények: Három esetben a lorazepamról clonazepamra váltottak, és ebből két esetben relapszus történt. Két esetben mind a lorazepam, mind a clonazepam egy idő után hatásta- lanná vált. Egy páciensnél periodikus katatónia diagnózisát véleményezték, az ő esetében a lorazepam fenntartó kezelés mellett ECT-t alkalmaztak. A másik páciensnél három alka- lommal észleltek katatón epizódot a clozapin hirtelen megvonásának következményeként, ebben az esetben a clozapin visszaállítása enyhítette a tüneteket. Négy beteg kapott kizá- rólag lorazepamot fenntartó kezelésként, ebből két esetben adherenciacsökkenés mellett alakult ki relapszus, így ezekben az esetekben a lorazepamot emelték, de nem ismert, hogy ezt követően relabáltak-e. Az egyik betegnél a lorazepam kezdő dózisa 1,5mg/nap volt, de megfelelő terápiás választ csak 18mg/nap dózisnál sikerült elérni. A kilenc esetből négy esetben krónikus tolerancia miatt kellett emelni a gyógyszer dózisát, két esetben pedig hónapokig fennálltak a katatónia tünetei.

Konklúzió: Egyes pácienseknél, amikor a BZD csökkentés nem jár sikerrel, a BZD-t fenntartó kezelés során is folytatni kell. A BZD kezelés hirtelen megszakítása után, vagy gyenge adherencia mellett a BZD elveszítheti effektivitását, dózisemelésre lehet szükség. A lorazepam és a clonazepam kereszttitrálása eredményes lehet, de kihívásokkal jár és relapszus lehet a következménye.

Kulcsszavak: benzodiazepinek/terápiás alkalmazás; benzodiazepinek/alkalmazás és dozirozás; katatónia; katatónia/gyógyszeres kezelés; clonazepam; lorazepam