2007. június, IX. évfolyam 2. szám

Neurokognitív endofenotípus és STin2 polimorfizmus asszociáció vizsgálata major depresszióban

Dömötör Eszter1, Sárosi Andrea1, Balogh Gabriella1, Székely Anna2, Héjjas Krisztina3,
Sasvári-Székely Mária3 és Faludi Gábor1

Absztrakt

A szerotonin transzporter gén (SLC6A4) két ismert polimorfizmusa a promoter régióban található 44 bázispárnyi deléció/inszerció (5HTTLPR) és a második intron ismétlési polimorfizmusa (STin2). Számos tanulmány foglalkozik az 5HTTLPR depresszióban betöltött szerepérõl, míg a STin2 polimorfizmus és a major depreszszió kapcsolatáról viszonylag keveset tudunk. Célkitûzésünk a STin2 polimorfizmus elõfordulásának vizsgálata major depresszióban és hatásának elemzése a kognitív teljesítményre. Vizsgálatunkban összehasonlítottuk a STin2 allél és genotípus frekvenciát 71 major depressziós és 99 egészséges kontroll személyben. A major depressziós csoportban szignifikánsan gyakoribb volt a STin2 10/10 homozigóta genotípus a kontrollhoz képest (χ2 =6,01, df=2, p<0.05). A genetikai elrendezésen túlmenõen neuropszichológiai mérésekkel jellemeztük a kognitív teljesítménymutatókat (71 major depressziós és 30 egészséges kontroll). A depressziós csoport neurokognitív teljesítménye változó mértékben, de összességében a kontrollokhoz képest rosszabb volt. A klinikai csoporton belül a STin2 genotípus alapján további alcsoportokat képeztünk és azokat öszszehasonlítottuk a neurokognitív teljesítmények szerint. A 10-es alléllal rendelkezõ pácienseknek kognitív inhibitoros kontrollja szignifikánsan gyengébb volt (szó-szín interferencia teszt, Stroop III), valamint a 12-es alléllal nem rendelkezõk szignifikánsan rosszabbul teljesítettek a verbális munkamemória és felidézési (RAVLT) feladatokban a többi alcsoporthoz képest. Eredményeink – ha további megerõsítést nyernek – arra utalnak hogy a szerotonin transzporter gén STin2.10 allél jelenléte és a STin2.12 allél hiánya a major depresszióban észlelt kognitív diszfunkció lehetséges endofenotípusaként értelmezhetõ. KULCSSZAVAK: depresszió, szerotonin transzporter, STin2 gén polimorfizmus, neurokogníció, endofenotipus><0.05). A genetikai elrendezésen túlmenõen neuropszichológiai mérésekkel jellemeztük a kognitív teljesítménymutatókat (71 major depressziós és 30 egészséges kontroll). A depressziós csoport neurokognitív teljesítménye változó mértékben, de összességében a kontrollokhoz képest rosszabb volt. A klinikai csoporton belül a STin2 genotípus alapján további alcsoportokat képeztünk és azokat öszszehasonlítottuk a neurokognitív teljesítmények szerint. A 10-es alléllal rendelkezõ pácienseknek kognitív inhibitoros kontrollja szignifikánsan gyengébb volt (szó-szín interferencia teszt, Stroop III), valamint a 12-es alléllal nem rendelkezõk szignifikánsan rosszabbul teljesítettek a verbális munkamemória és felidézési (RAVLT) feladatokban a többi alcsoporthoz képest. Eredményeink – ha további megerõsítést nyernek – arra utalnak hogy a szerotonin transzporter gén STin2.10 allél jelenléte és a STin2.12 allél hiánya a major depresszióban észlelt kognitív diszfunkció lehetséges endofenotípusaként értelmezhetõ.

KULCSSZAVAK: depresszió, szerotonin transzporter, STin2 gén polimorfizmus, neurokogníció, endofenotipus

A dohányzás és az öngyilkossági kísérletek összefüggése ambuláns pszichiátriai betegeknél

Rihmer Zoltán1,2, Döme Péter3, Gonda Xénia1,4, Kiss G. Huba1, Kovács Dénes, Seregi Krisztina1, Teleki Zsófia3

Absztrakt

Háttér. Epidemiológiai és klinikai vizsgálatok során szignifikáns összefüggést találtak a dohányzás és az öngyilkos magatartás között. Módszer. 334 ambuláns, unipoláris major depresszióban, bipoláris I és bipoláris II zavarban, szkizofréniában, szkizoaffektív zavarban és pánikzavarban szenvedõ beteget kérdeztünk ki dohányzási szokásaikkal és korábbi öngyilkossági kísérleteikkel kapcsolatban. Eredmények. A pánikzavarban szenvedõ betegek kivételével a korábbi öngyilkossági kísérlet(ek) aránya magasabb volt a jelenleg dohányzó és valaha dohányzó, mint a sosem dohányzó betegek esetében valamennyi diagnosztikus csoportban, azonban az eredmény csak a valaha dohényzó unipoláris depressziósok, és a jelenleg és valaha dohányzó szkizofrének esetében volt szignifikáns. Korlátok. A kort, társadalmi osztályt és alkohol / koffein fogyasztást nem kontrolláltuk, valamint nem tettünk különbséget a dependens és nemdependens dohányosok között. Konklúzió. Eredményeink alátámasztják a pszichiátriai betegek (különösen major depressziós és szkizofrén betegek) esetében a dohányzás és az öngyilkos viselkedés összefüggésével kapcsolatos korábbi eredményeket.

 KULCSSZAVAK: affektív zavarok, dohányzás, öngyilkossági kísérlet, pánikzavar, szkizofrénia

A gyermekkori figyelemhiányos hiperaktivitási zavar lehetséges szerepe a fiatalkori heroinfüggőség kialakulásában

Szilágyi Ágnes1,2, Barta Csaba2, Boór Krisztina1,2, Székely Anna3, Demetrovics Zsolt3,4, Csorba József4, Kalász Huba1, Sasvári-Székely Mária2

Absztrakt

Számos tanulmány támasztja alá a fiatalkori drogfüggõség és a gyermekkori figyelemhiányos hiperaktivitási zavar (attention deficit hyperactivity syndrome, ADHD) közötti összefüggést. Az ADHD diagnózisának egyik eszköze a szülõk által kitöltött ADHD Rating Scale (ADHD-RS) kérdõív. Ezt a kérdõívet adaptáltuk felnõtt személyek gyermekkori ADHD tüneteinek retrospektív felmérésére. A retrospektív ADHD-RS kérdõívet 121 heroinfüggõ és 85 egészséges egyénnel töltettük ki, a kontroll populációt nem és kor szerint illesztettük. Az ADHD-RS retrospektív kérdõív egy újonnan bevezetett mérõeszköz, melynek validitása jónak bizonyult. Eredményeink azt mutatták, hogy mind a gyermekkori figyelemhiány, mind a hiperaktivitás skálaértékei erõs nemi hatást mutatnak, a férfiak magasabb pontszámot érnek el mindkét skálaértékben mind a kontroll, mind a heroinfüggõ populációban. A nemi hatás mellett kimutatható, hogy a heroinfüggõ populációban mindkét skálaérték átlagos pontszáma szignifikánsan magasabb, azaz a drogfüggõk nagyobb hányada számol be gyermekkori ADHD tünetekrõl. Ezek az eredmények alátámasztották azt a hipotézisünket, hogy a (kezeletlen) gyermekkori hiperaktivitás a fiatalkori heroinfüggõség kialakulásának rizikófaktora lehet.

Kulcsszavak: ADHD, drogfüggõség, heroin

Absztrakt

A bipoláris betegség (Bpb) és szkizofrénia (Sch) örökletessége jól ismert tény, többek között ikervizsgálatokkal igazolják genetikai hátterüket. Postmortem szuicid mintából végzett génspecifikus vizsgálatok alkalmasak ezen betegségek etiológiájában érintett génmutációk felderítésére. Számos gén játszik szerepet a módosult szignál transzdukcióban. Ezen kulcsgének által expresszált enzimek eddig még feltáratlan interakciója, kapcsolatrendszere tehetné lehetõvé a Bpb és Sch genetikai rizikója meghatározását. Az intracelluláris enzimrendszereket megcélozva a Bpb és Sch patogenezisébe avatkozhatnánk be, valamint módosíthatnánk a neuroplaszticitást, ezáltal új pszichofarmakonok fejlesztésére nyílhat lehetõség.

Kulcsszavak: bipoláris betegség, szkizofrénia, génexpresszió, szignál transzdukció, neuroplaszticitás 

Absztrakt

Towards a clinical methodology for neuropsychopharmacological research

Thomas A. Ban

Neuropsychopharmacology is dedicated to the study of the pathophysiology and treatment of mental pathology with the employment of centrally acting drugs. In neuropsychopharmacological research the clinical effects of a psychotropic drug are linked to the effects of the substance on brain structures involved in its mode of action. It is assumed, that knowledge about the mode of action of a selectively effective psychotropic drug will provide clues about the pathophysiology of the illness, and conversely, that knowledge about the pathophysiology of an illness, will provide clues for developing clinically more effective psychotropic drugs. Since the currently employed clinical methodology for the demonstration of therapeutic efficacy links the mode of action of psychotropic drugs to pharmacologically heterogeneous populations, neuropsychopharmacological research does not provide the necessary feedback for developing more effective drugs. To resolve the pharmacological heterogeneity within currently used diagnoses, attempts were made to split syndrome-based psychiatric diagnoses into discrete neurobiological deficits, and to replace traditional psychiatric nosology by a genetic psychiatric nosology. Yet, to date, there is no alternative methodology to psychopathology-based psychiatric nosology for classifying mental pathology in a clinically relevant manner. As we are moving from the „neurotransmitter era” to a „genetic era” in neuropsychopharmacology, the need for identifying pharmacologically homogenous populations is becoming imminent. All primary targets of psychotropic drugs in the brain are encoded by genes which are identified, and any nosologic entity or psychiatric syndrome that corresponds with a treatment responsive population is a candidate for the generation of genetic hypotheses relevant to mental illness. Recognition that progress in neuropsychopharmacology, and molecular genetic research, depends on the speed clinical research can resolve the pharmacological heterogeneity within currently used diagnoses, led to the development of methodologies for the identification of treatment responsive form(s) of illness, such as the Composite Diagnostic Evaluation (CODE) System, and nosologic homotyping. The CODE System is a methodology for the identification of treatment responsive forms of illness if covered up by consensus-based diagnoses; it consists of a set of diagnostic algorithms that can assign simultaneously a diagnosis from several classifications to a patient. Nosologic homotypes are identical in elementary units of mental illness and are assigned the same position in the nosologic matrix, based on three „nosologic organizing principles. The empirically derived diagnostic categories are suitable for testing hypotheses relevant to the relationship between the „processing of mental events” and „signal transduction” in the central nervous system.

Keywords: alternative phenotypes, genetic classification, CODE System, CODE-DD, neuropsychopharmacological research; nosologic homotyping, nosologic matrix; polarity, psychopathologic symptoms, temporal organization, totality

Absztrakt

50 éves nõbeteg prolongált violens szuicidium elkövetése kapcsán került pszichiátriai osztályra. Érkezésekor a pszichiátriai status elsõsorban depressziós tünetegyüttes fennállására utalt, a késõbbiekben kapott heteroanamnesztikus, valamint elõzményi adatok, illetõleg a beteg kórházi osztályos obszervációja azonban pszichotikus állapot – paranoid szkizofrénia – diagnózisát igazolta. Pszichopharmakoterápiájának gerincét a tartós hatású risperidon-kezelés képezte, melynek segítségével a beteg tartósan kompenzált állapotúvá vált. Az eset kapcsán ismét bebizonyosodott, hogy a parenterálisan alkalmazható, hosszú hatású antipszichotikumoknak nagy szerepe van a pszichotikus betegek jó compliancenak biztosításában.

Kulcsszavak: szkizofrénia, érzelmi kiüresedettség, paranoid tünetek, tartós hatású antipszichotikum, jó compliance