Talán kevésbé ismeretes, hogy azt követően, hogy Pinokkió nevelőapjával, Dzsepettó mesterrel közösen szerencsésen megmenekült a cápa bendőjéből, a Tündér igazi kisfiúvá változtatta a fabábút, mivel megmentette édesapját és jól viselkedett. Ahogy cseperedett Pinokkió és elvégezte a meseközépiskolát, úgy döntött, hogy egy helyi hiányszakmát választ, és pszichiáter lesz nagykorában. Pályaválasztásában valószínűleg jelentősen befolyásolhatta az a Carlo Collodi könyvében is említett kora gyermekkori traumatikus élménye, hogy miután nem hallgatott a Szóló Tücsökre és nem ment haza időben, bizonyos gyilkosok felakasztották őt a Vörös Rák fogadónál. Még szerencse, hogy a Kék Hajú Lányka megmentette szegény Pinokkió életét, hiszen három orvost is hivatott hozzá, hogy megtudja él-e, hal-e? A három bölcs orvos természetesen nem értett egyet, és így nem is tudta eldönteni, hogy Pinokkió él, vagy esetleg meghalt. Mindenesetre azt javasolták a Tündérnek, hogy szedessen vele orvosságot. A bábu azonban „csökkent terápiahűséggel” reagált a javaslatra és már kezdettől fogva nem akarta a javasolt gyógyszereket beszedni. De elég is a múltból, azaz Pinokkió orvossá válásának motivációs tényezőiből, fordítsuk inkább figyelmünk hősünk felnőttkori sorsára, azaz arra, hogy milyen kalandok érték őt gyakorló pszichiáterként.
     Pinokkió doktor rezidensi évei letöltése után lelkes, szorgalmas szakorvoshoz illően folyamatosan segítette betegeit, akik többnyire korábbi falubeli ismerősei közül kerültek ki. Itt volt például Rézorr mester, aki még fadarab formájában találta meg őt és most alkoholfogyasztási problémái miatt fordult Pinokkió doktorhoz. De betegei közé tartozott maga Dzsepettó is, azaz nevelőapja, akinél az idő múlásával a vascularis demencia diagnózisát állapította meg. Szóló Tücsök urat pedig korábban kényszerbetegséggel, majd egy sajnálatos baleset után – fakalapáccsal fejbeverték – organikus pszichoszindrómával kezelte. Kevésbé népszerű betegei közé tartozott Róka és Kandúr úr, akiknél disszociális személyiségvonásokat vélt felismerni. Örökké pajkos, soha fel nem növő barátja, Kanóc pedig figyelemzavar, hiperaktivitás felnőttkori problémáival járt kezelésre hozzá.
     A lelkiismeretes Pinokkió doktornak munkája során azonban egyre több problémája jelentkezett az orra méreteivel. Azt vette észre ugyanis, hogy ha igyekezett megfelelni Meseország egészségügyi rendelkezéseinek és Meseország mesés társadalombiztosítási szabályainak, akkor folyamatosan nőtt az orra. Azaz, ahhoz hogy betegeinek bizonyos gyógyszereket fel tudjon írni, vagy javasolni tudjon, olyan diagnózisokat kellett adnia Meseország társadalombiztosítási szabályai szerint, amelyek azonnali orrnyúlást garantáltak számára. Az is előfordult néha, hogy betegei közül pszichiátriai osztályra kellett felvenni némelyiket. Ezekben az esetekben is szinte biztos lehetett abban, hogy ismételten növekszik az orra, hiszen az ápolási napokhoz kellett diagnózisokat választania, és vica-versa. De az is előfordult, és ez is az orra rovására ment, hogy csak addig tarthatta betegeit az osztályon, amíg Meseország ápolási napjai engedték. Ennek megfelelően Pinokkió doktor orra csak nőtt és nőtt, 
és hősünk nem igazán értette, hogyan változtathatna helyzetén. Tudta, hogy ha nem követi Meseország egészségügyi szabályait, a hatóságok „orrolnak” meg rá, ha pedig követi a szabályokat, akkor a betegei vághatják orrba, mert nem igazán érzik, hogy segítene rajtuk. A buridiáni dilemma miatt lógatta is az orrát Pinokkió doktor éppen eleget.  
     Főnöke látta helyzetét (odafigyelt rá, hiszen más osztályos orvosa nem is volt) és mélyen átérezte Pinokkió doktor szomorúságát, ezért arra gondolt, hogy megpróbálja felvidítani. Kezdetben a Mesekamara segítségével közvetített Óperenciás tengeren túli pszichiáter állásajánlatokat mutatott neki kacsalábon forgó házakkal és királykisasszonyokkal. Később úgy próbált sikerélményt adni kedvenc szakorvosának, hogy arra kérte, írjon egy rangos tudományos közleményt a Neuropszichopharmacologia Hungaricába saját farmakoterápiás tapasztalatairól. Nagyon megörült Pinokkió doktor, hogy végre megmutathatja Dzsepettó papának, illetve kollégáinak Meseországban és az Óperenciás tengeren túl is, hogy milyen ügyesen kezeli betegeit. Fogta és belevetette magát számítógépes adatbázisába és teljesen megfeledkezett azóta is riasztó mértékben növekedő orráról. Lelkesen kezdte elemezni Meseország társadalombiztosítása szerint nyilvántartott betegei adatait, de közben rájött, hogy abba kell hagynia ezt a munkát is, mert már nem fért be a dolgozószobájába az orrától. Sem farmakoepidemiológiai, sem nyomonkövetéses naturalisztikus terápiás hatásvizsgálatokat, de még szindromatológiai alcsoport elemzéseket sem tudott végezni. Sőt, még farmakogenomikai vizsgálatokra és epigenetikai hatáselemzésekre sem tudta felhasználni varázslatos mennyiségű mese-társadalombiztosítási adatait, mert a számok sehogy sem stimmeltek és nem tükrözték az általa ismert valóságot. Így nem meglepő, hogy minden elemzési kísérletének csak ismételt orrnövekedés lett az eredménye. A végén már ott tartott, hogy már a számítógépének az orra is nőni kezdett. Pinokkió doktor ekkor aztán fogta magát és abbahagyta a tudományoskodást. Megfogadta, hogy többé nem üti bele az orrát ilyen dolgokba és nem hogy a Neuropszichopharmacologia Hungaricába, de még a New Disneyland Journal of Medicine-be sem fog egy árva kukkot sem közölni. Elhatározása főnökét is igen elszomorította, akinek ambíciói a mesetudományok nagydoktora cím megszerzéséről ezáltal köddé váltak, és már csak az aranyhallal, mint médiummal folytatott, három kívánságos, parapszichológiai kísérleteinek publikálásában reménykedhetett. 
     Természetesen mindannyian tudjuk, hogy Pinokkió doktor története csak mese és ilyen, validitási problémákkal küszködő egészségügyi nyilvántartás csak Meseországban létezhet. Nekünk szerencsére nincsen szükségünk Tündérekre, hogy segítsenek orrunk megrövidítésében… és a Neuropszichopharmacologia Hungaricában is folyamatosan jelennek meg hazai egészségügyi adatbázisokra támaszkodó klinikai farmakológiai elemzések. Vagy talán nem?

Background: Although we have several self-report instruments available to assess depression, they yield a composite score and thus do not allow for the differential examination of major symptom clusters associated with depression. However, such an instrument would be a useful tool in subtyping depression and selecting the most appropriate pharmacotherapy for each patient. The neurocircuitry theory describes the biochemical and neuroanatomic background associated with the major symptoms of depression. Based on the neurocircuitry theory, our team has developed a new instrument, the Depression Profile, to selectively assess depressive symptom clusters associated with different neurotransmitter systems and neuroanatomic structures. The aim of our study was to investigate the psychometric characteristics of Depression Profile. Methods: 339 patients consecutively admitted with DSM-IV major depression in our hospital completed the Depression Profile in the first two weeks of their hospitalisation. 81 patients in an adult outpatient unit also completed the Zung Self-rating Depression Scale. Internal consistency of Depression Profile was tested with item analysis. The external validity of Depression Profile against the Zung Self-rating Depression Scale was tested using Pearson correlations. Results: The internal consistency of Depression Profile proved to be excellent. The Cronbach alpha values of the scales met the expectable minimum level derived from the number of items in the scales. In testing for convergent validity, all Pearson correlation coefficients between Depression profile subscales and the Zung Self-rating Depression Scale were significant and moderate to high which indicates the good external validity of our instrument. Discussion: The initial psychometric evaluation of Depression Profile indicates that our instrument has good reliability and internal and external validity. The instrument also proved to be useful in clinical work to aid the choice of medications and determine the subtype of depressive episodes. Further studies, possibly with biochemical and neuroimaging methodology are needed to validate the 9 main symptom clusters of the Depression Profile subscales with respect to their neuroanatomical and neurochemical bases. 

Keywords: depression, psychometric validation, depressive symptoms, neurocircuitry theory

Although heritability of affective disorders is well accepted, several questions are still unsolved. The phenotype associated with the disorder is still uncertain, e.g., different disorders of the affective spectrum could be observed in the family of the patient. Furthermore, genetic studies failed to provide exact explanation for these questions either. We reported first that the role of the promoter region variant (5-HTTLPR) is not exclusive, and the middle region (tagged by the SNP rs140700) of the gene has also a significant role in the G x E model. Furthermore, we discovered a significant Gene x Gene x Environment interaction between 5-HTTLPR, rs140700 and threatening life events. Haplotype analyses of the serotonin transporter gene suggested that the majority of the S allele carriers for 5-HTTLPR with multiple threatening life events expressed high depression score, however, a subgroup with much lower depression score was also identified. In another study, interaction of 5-HTTLPR with the cannabinoid receptor 1 gene promoter was significantly associated with anxious phenotype. These results suggest that extremely high or low synaptic serotonin concentration could be associated with a high anxiety score. These findings call attention to the serotonergic dysfunction in the vulnerability for affective disorders. 

Keywords: 5-HTTLPR, gene-environment interaction, threatening life events, cannabinoid receptor, affective disorders

Az utóbbi évek kutatásai számos bizonyítékot nyújtottak a bipoláris affektív zavar (BAZ) kortiko-limbikus diszregulációs elméletére vonatkozóan. Ez a megközelítés a prefrontális és az elülső limbikus területek diszharmonikus szabályozását hangsúlyozza, amely a BAZ kognitív és affektív tüneteinek interakciójában nyilvánul meg. Jelen összefoglaló célja a BAZ kognitív tüneteinek, kognitív spektrumának, azaz egy bipoláris kognitív szindrómának a bemutatása a betegség különböző szakaszaiban a közelmúlt neurobiológiai, neuropatológiai, neuroradiológiai, klinikai kognitív pszichológiai és neurogenetikai kutatásai alapján. A BAZ kognitív tüneteire mindig gondolni kell a betegség diagnosztikája, nyomonkövetése és kezelése során. A BAZ kognitív szindrómája a betegség terápiája és kimenetele szempontjából is meghatározó értékű. A BAZ kognitív szemlélete új megközelítési módot adhat a klinikusoknak a betegek gondozása során. A BAZ terápiája és a kognitív tünetek interakciója szempontjából fontos klinikai vizsgálatok is áttekintésre kerülnek, hiszen a betegség profilaktikus kezelésében használatos antipszichotikumok és antiepileptikumok szinte kivétel nélkül rendelkeznek valamilyen mértékű kognitív toxicitással. Az eredmények szerint ez utóbbi csoportból kiemelkedik a BAZ 2-es, depressziós fázisainak és relapszusainak megelőzésére használatos lamotrigin, amelynek kognitív toxicitása a legkisebb mértékű, neuroprotektív hatásai pedig kedvezőek a betegség jelenleg ismert patomechanizmusa szempontjából.

Kulcsszavak: bipoláris affektív zavar, kognitív tünet, hangulatstabilizáló, lamotrigin

A szerző két, korábban több mint egy évtizede kezelt bipoláris beteg aripiprazollal történt hosszútávú (profilaktikus) terápiáját ismerteti. A korábban szedett gyógyszerek hatástalansága, illetve mellékhatása miatt került sor gyógyszerváltásra. A betegek több mint két éve szedik az aripiprazolt, amely idő alatt nem következett be affektív fázis, megfelelően funkcionáltak, hospitalizációjukra nem került sor. Az egyensúlyi állapotot az egyik betegnél aripiprazol-venlafaxin terápiával, a másik betegnél fél éves aripiprazollítium kombinációval, majd ezt követően a lítium elhagyása óta, több mint másfél éve monoterápiával lehetett fenntartani. A terápia kezdetén mindkét betegnél, a pszichés tünetek csökkenésével párhuzamosan, 15/30 mg/nap dózis mellett extrapiramidális tünetek jelentkeztek, amelyek 7,5 mg/nap mellett eliminálódtak, és ezt a fenntartó dózist kapják jelenleg is. Sajnálatos módon jelenleg nem rendelkezünk egy-egy beteg számára a megfelelő gyógyszer megválasztásához sem klinikai, sem biológiai markerekkel. A két eset az aripiprazol-profilaxis sikeressége mellett olyan jellemzőkre hívja fel a figyelmet, amelyek esetlegesen a jövőben segítséget jelenthetnek a klinikus számára a megfelelő gyógyszerválasztásban: női nem; bipoláris I betegség; döntően kevert, pszichotikus tünetekkel és magatartási bizarrériákkal járó fázisok; korábbi terápiákra parciális remisszió; lítium okozta hipotireózis; elégséges aripiprazol alacsony dózis.

Kulcsszavak: aripiprazol, bipoláris betegség, profilaxis

Bevezetés: A szakirodalomban fellelhető néhány esetközlésben az aripiprazol sikeres alkalmazásáról számoltak be katatón betegek kezelése során. Módszer: Irodalmi áttekintés és három klinikai esetbemutatás. Eredmények: A szakirodalmi adatok és a három esetismertetésünk alapján az aripiprazol hatékonynak bizonyult a súlyos katatón tünettan oldásában, függetlenül a katatónia jellegétől, és attól, hogy szkizofréniához, vagy súlyos depressziós tünetekhez társultan alakult ki. Következtetés: Az aripiprazol egyedi hatásmechanizmusa és az eddig elérhető klinikai tapasztalatok szerint az aripiprazol adása javasolható katatóniában, amikor a benzodiazepinek vagy az elektrokonvulzív terápia nem bizonyultak hatékonynak, vagy alkalmazásuk valamilyen okból nem javasolt. 
A továbbiakban randomizált kontrollált vizsgálatok szükségesek az aripiprazol hatékonyságának bizonyítására katatón páciensek esetében.

Kulcsszavak: aripiprazol, katatónia, esetismertetés